SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Filozófiai mélységű gondolatfolyam? Számvetés? Látlelet? Talán egyszerre mindet magában hordozza Áfra János új kötete. Abban biztos vagyok, hogy nem könnyű olvasmány, de abban is, hogy aki kezébe veszi a könyvet, egy olyan kortárs lírai esszenciát kap, amely jelenünk mindnyájunkat foglalkoztató dilemmáit igyekszik feltárni a költészet eszközeivel.
200 oldalra sem rúg, mégis erkölcsi dilemmák garmadáját veti fel a kisregényében félig önmagát is centrumba helyező, a Le Monde jogi rovatvezetőjeként dolgozó szerző, aki szerint belső világunkban bontakozik ki a legnagyobb feszültség.
De a három sorstragédián túl sokkal többről is szó van: elsősorban önmagunkat kell keresnünk ebben a regényben, mert a végén el kell számolnunk azzal, hogy a társadalomban zajló elnyomásban szinte mind bűnösök vagyunk.
Kappanföldén a hétköznapi élet eseményeinek mindegyikében ott bujkál valami misztikus titok, mely láthatatlan ködként lebeg a címekkel elválasztott, látszólag különálló történetekben. De ezek a históriák erőteljes vagy finom kötésekkel, tapintható és láthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, ahogy a szereplők életének múltbeli vagy jelen idejű egy-egy mozzanata is erre utal.
Geir Jordet a kimutatásaiból 2024-ben készített könyvet, amellyel összességében arra hívta fel a figyelmet, hogy hiba lenne, ha nem tulajdonítanánk jelentőséget a meccs végi büntetőpárbajoknak.
A delfinek hangja ezzel együtt is értékes és szórakoztató olvasmány, általa beleláthatunk egy zseni elméjének működésébe, közelebb kerülhetünk a hidegháború abszurd és groteszk logikájának megértéséhez.
Tehát elmondható, hogy a nyelv ezúttal is központi szerepet kap a kötetben, ám míg az előzőben az egyik, vagy talán az utolsó ember vesztette el a nyelvromlás, nyelvvesztés révén a kapcsolatát a világgal, addig az új műben egy festő rendkívül egyéni látásmódja révén hoz létre egy olyan művészi világot, amellyel sokszor nem igazán tudnak mit kezdeni a kortársak.
Már emiatt is érdemes újraolvasni a regényt, hiszen A vége ezek szerint egy fontos irodalom- és kritikatörténeti kiindulópont: rámutat arra, hogy valójában már sokkal korábban kritikai diskurzus (mondhatni: vita) tárgyát képezi a kortárs magyar irodalom „lektűrösödése”.
Mivel egy népszerű, és nagy becsben tartott műről van szó, kifejezetten bátor húzás volt Gregory Maguire részéről már önmagában az is, hogy ehhez hozzányúlt – és ráadásul ő teljesen újraértelmezte, gyakorlatilag feje tetejére állította az eredeti sztorit, és annak főgonoszát állította a középpontba.
A szerző, Jolánkai Géza ugyanis nem csupán a szakmai közönségnek szánta memoárját, ezért a szigorú értelemben vett vízszakmai részeket rövidebben érinti, inkább a tőle megszokott színes, történetmesélős stílusban ír a számára kedves vagy éppen megrázó eseményekről – mind saját életét, mind a magyar vízügy (elsősorban a VITUKI) elmúlt fél évszázadát tekintve. A könyvet épp ezért nemcsak a vízmérnöktársadalomnak, hanem a vizeket, vizes élőhelyeket kedvelő, azok jövőjéért felelősséget érző, a vízügyi történelemre nyitott olvasóknak is ajánljuk.