SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Miért gondolják a felnőttek, akik megélték a gyerekkort, hogy nem lehet máshogy csinálni, mint az ő szüleik? És miért nem teszik könnyebbé a saját utódaiknak a megismerést és a megértést, amiről a felnövés szól? Lana Bastašić Tejfogak című könyve tizenhárom novellában beszél a gyerektapasztalatról, arról a nézőpontról, amire nosztalgikusan szokás gondolni.
Ughy Szabina novelláskötete pátosz nélküli, őszinte vallomás a nőkről, a nőkhöz. Az elbeszélők minden novellában más életkorú és más életkörülmények között élő nők, akiknek a sorsa mégis általános kérdésekre hívja fel a figyelmet.
Ami különösen izgalmas benne, az az, hogy a szerző már ezekben a korai írásokban is lényegében a botrányát meghatározó felvetéseket járta körül: a kisebbségi és többségi társadalom közti együttélés szabályait, az őslakosok kényszerintegrációjának traumáit, valamint a nyelvtörvényeknek, a nevek keresztényesítésének, a kulturális tilalmaknak és a családok szétszakításának generációkon átívelő romboló hatásait.
Száraz Miklós György felnövéstörténete az egyén és a környezet kapcsolatának kérdései köré szerveződik: tudjuk-e, szabad-e függetleníteni magunkat a körülöttünk élők sorsától? Tanulható, fejleszthető-e a szociális érzékenység a személyes megtapasztalás útján? És ha igen, hogyan cipeljük felnőttként ezeket a tapasztalatokat?
A Római történetek szereplőinek sorsán keresztül mindannyian átélhetjük, hogy az otthon valójában nem csupán egy hely, hanem egy pillanat vagy érzés, amelyre saját korlátaink ellenére – vagy éppen azok révén – mindannyian rátalálhatunk.
Amikor az ember könyvet olvas, gyakran ráismer a vele is megtörtént élethelyzetekre, gúnyosan vagy haraggal telve szemléli a gazdag cégvezetők mocskos játszmáit, fejére csap a naiv hétköznapi figurák hiszékenységét látva, vagy megkönnyez egy tragikus elbeszélést, mindezt úgy, hogy a valóságban nap mint nap találkozik hasonló történetekkel, és mindegyik mellett közömbösen elhalad. Rényi Ádámot olvasva valami egészen más történik, az ő történeteit lapozgatva eltűnik a közöny.
Kappanföldén a hétköznapi élet eseményeinek mindegyikében ott bujkál valami misztikus titok, mely láthatatlan ködként lebeg a címekkel elválasztott, látszólag különálló történetekben. De ezek a históriák erőteljes vagy finom kötésekkel, tapintható és láthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, ahogy a szereplők életének múltbeli vagy jelen idejű egy-egy mozzanata is erre utal.
A delfinek hangja ezzel együtt is értékes és szórakoztató olvasmány, általa beleláthatunk egy zseni elméjének működésébe, közelebb kerülhetünk a hidegháború abszurd és groteszk logikájának megértéséhez.
Szóval a Nixon nem tud lépcsőzni nagyjából ilyen, olyan emberekről szól, akik lehetnének azok, akik szembejönnek a Kálvin téri aluljáróban, az Astorián, vagy akik kinéznek egy ablakon a belváros bármelyik bérházában. És róluk nagyon jól szól: a szerző novellánként váltogat a szereplők és a stílusok között is, amelyek a maguk módján mind nagyon szépen és érzékletesen mutatnak be egy élethelyzetet, egy világlátást, vagy egyszerűen éppen azt, ahogy valaki érzi vagy érezhetné a valóságot a 2020-as években Budapesten.
Szécsi Noémi felnőtt állatmeséket tartalmazó novelláskötete a hatalom természetrajzát írja körül.