SZTE Klebelsberg Könyvtár
Kicsit nehézkes a mai rohanó életünkhöz szokott ember számára az 1800-as években íródott irodalmi szöveg olvasása, de megéri. Sőt, az a véleményem, minden nőnek egyszer át kéne rágnia magát ezen a könyvön – hiszen mégiscsak a szingliregények ősei közül való.
Az olvasó pedig elkerülhetetlenül a hatása alá kerül, és még örülhet, ha saját élete alapos megvizsgálása után sem kell többet megállapítania, mint hogy lám, ez a könyv csodálatosan ad elő egy rossz példát, egy olyan életről, amiben bizonyos nézőpontból ugyan megvolt a méltóság, a tartás, de valójában elhibázott döntésekkel előidézett személyes tragédiákkal van tele.
A harmadik híd nem csak szociográfia, hanem fejlődésregény is, hiszen nem csak a lecsúszás fizikai vetületeit, az egyre növekvő igénytelenséget mutatja be, hanem azt is, mit tesz a lélekkel, ha az ember hajléktalan.
A könyv lehet lehoz az életről, miután befejezed, de ha már Stephen King is ajánlja, rossz nem lehet.
Bár a két mű öt év eltéréssel íródott, mégis szerves egységet alkotnak és megvan bennük minden, amiért Ernaux kiemelkedő író: az autofikció, a szikár, szenvtelen, tűpontos mondatokból felépített világ, melyben egyszerre jelenik meg a személyes és a kollektív emlékezet, a történelem tükröződése egyéni sorsokban.
Az elbeszélő nézőpont kiválasztása különleges, nagyon ősi és zsigeri atmoszférát teremt, míg a több szempontból újra és újramesélt események rávilágítanak, mennyire különbözőek vagyunk és mégis mennyire egyformák.
Az Élni tovább ugyanakkor nem hazudik a címével: megterhelő olvasni, de mégsem a borzalmak hangsúlyosak a könyvben, hanem a szépen felépített katarzisok. Sőt, megkockáztatható, hogy Abgarjan írja a legszebb zárómondatokat, amik sorra szíven döfik az olvasót. Mindezt úgy, hogy az író megismétli az Égből hullott három alma bravúrját, és a novelláskötet úgy életigenlő, hogy közben nem tiszteletlen a veszteségekkel szemben, nem csúszik át olcsó giccsbe, nem használja ki a tragédiát.
Megmenteni bárkit – mondja a cím, s ezt azzal egészíthetnénk ki, hogy csak a saját történetében lehet. De mindhárom történet értékelhető egyfajta antifejlődésregényként is, amennyiben a polgári társadalomból való kiszakadás-kiíródás az eredmény, nem az integráció.
A magányos farkas boldogsága is a hegyekbe, méghozzá az olasz-svájci határ mentén húzódó Monte Rosa-hegylánc birodalmába vezeti az olvasót. Kicsit olyan, mintha az elődje, a Nyolc hegy koncepciójának kissé átírt, rövidített kidolgozása lenne: feszesebb, fesztelenebb, kissé felületesebb is, ám esszenciálisan benne van, amiért Cognetti szövegeit annyira jó olvasni: a meditatív hangvétel, a múló idő melankóliájának bemutatása, a néhány vonással felvitt helyzet- és jellemábrázolások, no meg az andalító hangulat- és tájképek.
A Stoner az, ami miatt az irodalmat kitalálták: nem a sekély igazságok, hanem a jelentéktelen apróságok szép megfogalmazása, a stílus és a mondanivaló csodálatos egysége. A könyvből árad a csendes szomorúság, mégsem szomorú.