Cimke: mágia

Leigh Bardugo: A kilencedik Ház

Leigh Bardugo A kilencedik Házban egy olyan egyetemről ír, amelynek minden részét átjárja a sötét mágia. Bár az írónő a Grisaverzum miatt YA-íróként híresült el, ezzel a regénnyel, és a folytatásával, a Tűzön-vízen áttal bebizonyítja, hogy sokkal több van benne és a történeteiben, mint egy átlagos YA-szerzőben. Képes olyan urban fantasyt írni, egy valóságos helyszínre ráépítve, ami hemzseg a sötét mágiától, a még sötétebb mágia-használóktól, a rejtélyes helyszínektől – és mindebbe még igen erős társadalomkritikát is képes beleszőni.

Gregory Maguire: A boszorkány : a Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora

Mivel egy népszerű, és nagy becsben tartott műről van szó, kifejezetten bátor húzás volt Gregory Maguire részéről már önmagában az is, hogy ehhez hozzányúlt – és ráadásul ő teljesen újraértelmezte, gyakorlatilag feje tetejére állította az eredeti sztorit, és annak főgonoszát állította a középpontba.

Harry Potter varázsalmanach

A Varázsalmanachban az a legjobb, hogy nem borít ránk többtucatnyi száraz információt, hanem nagyon jó ízléssel szerkesztve, apránként mutatja be, hogyan alakult a varázslóvilág történelme, mi a Roxfort házainak múltja, kik voltak a Főnix Rendjének tagjai, de egy idő után annyira belemegy a részletekbe, hogy a Weasley Varázsvicc Vállalat mókás játékaitól a különböző roxforti szakkörökön át a hasznos varázsigékig minden össze van szedve benne, ami egy kicsit is számít a Harry Potter-regényekben.

Jennifer L. Armentrout: From ​Blood and Ash – Vérből és hamuból

A Vérből és hamuból egy remekül felépített bevezető rész ebbe a kissé horrorisztikus, ám különleges fantasy világba. Vérben, titkokban, akcióban és intimitásban nem szenved hiányt ez a regény, ráadásul a karakterei is szerethetőek. J. L. Armentrout bebizonyította, hogy a farkasos, vámpíros, kiválasztottas sztoriknak még nem érdemes fellőni a pizsicsillagot, mert van még bennük kurázsi.

Carlos Ruiz Zafón: Éjféli palota (A Köd trilógiája 2.)

Pedig máskülönben ez sem egy rossz regény. Zafón, ha nem is találta el úgy az arányokat, ha nem is mesél olyan varázslatosan, mint a nagyregényeiben, azért már itt megvillantotta tehetségét, és hibái mellett is lebilincselő könyvet írt.

Robin Hobb: Bolond ​kötelesség I-II.

Itt ezt kb. el is dobom, és ismét meghajlok a szerző előtt, mivel az a ritka érzésem támadt, hogy jó volna olyan mágikus képességet birtokolni, amit Hobb leír. Az Ösztönre gondolok. Egy olyan kapocsra, ami az ember és az állat elméjét összefűzi egy egységbe, kölcsönös tiszteleten és szereteten alapulva. Ez az ötlet pedig olyan gondolkodásmódot takar, ami az állatokhoz fűződő viszonyt egészen másképp értelmezi, nekem rendkívül szimpatikus módon, már csak önmagában ezért is szerettem ezt a regényt.