SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Húsbavágó történet egy 18 éves vidéki lányról, akinek a nagyvárosba költözve a kiszolgáltatottság fájdalmas érzésével kell szembesülnie? Vagy bizarr kalandozások sora a Budapest nevű bolygón egy droid társaságában? Erdős Virág új könyvében mese és valóság szétválaszthatatlanul összefonódik.
Felnőttnek, gyereknek egyaránt élvezetes olvasmány ez, és bár simán el lehet utazgatni a villamoson anélkül, hogy bármit tudnánk a működéséről, a hátteréről, egészen más élmény a Kovács-Szinvai páros könyvének elolvasása után. Más, és jobb is.
Bak Róbert az irodalom eszközeit használva elmondja, megosztja tapasztalatát, hozzájárul a társadalom számára tabusított téma, a halállal való szembenézés tárgyiasításához. Az első és utolsó verseit tartalmazó kötet tétjei épp ezért egyszerre személyesek és közösségiek: arról beszél, amire gondolni sem merünk, nemhogy beszélni róla.
„Vida Gábor legújabb regénye, a Senkiháza egy kitűnő ecsetvonásokkal megfestett életkép, amelyből azonban hiányoznak a színek. Az általa teremtett világban nincs igazi boldogság vagy tettvágy, az emberi sorsok éppúgy ki vannak téve a hatalomnak, mint a vízturbina lapátjai a folyó sodrásának. Vida megfosztja Erdélyt a mítoszoktól, és a történelmi hitelességet...
EP életműve egy nem-kanonikus korban kanonikus és egy nem derűs korban ontológiai derű hatja át, hadd írjam le, bár tudom, megölne ezért: Esterházy Péter – adomány.
Családregény, aparegény, betegségtörténet, autofikció, Bildungsroman – mindez egy város történetébe ágyazva. Sőt, még egy kis monarchiatörténet is színezi.
A Káprázatos testünk térképe szokatlan rákregény, egy „emberi testben tett vizuális utazás” (72), egy haldokló nő története a bőrébe, húsába, végtagjaiba íródott emlékek és élmények állomásain keresztül.
A kötet összegzése – a vázolt módszertani belátások és várt-kutatott irodalomtörténeti következtetések tükrében – egy olyan, nagyon sajátos írói pályaképként mutatja fel Lisznyai Kálmán élettörténetét és munkásságát, amely jelentősen segít megérteni a XIX. század közepének magyar irodalmi viszonyait: a kimagasló vagy épp elfeledett írói-költői életműveket, nagyhatású és olvashatatlanná változott szövegeket övező közösségi konvenciókat és egyéni ambíciókat, illetve az azok mögött rejtező gazdasági-társadalmi elmozdulásokat, intézménytörténeti mozzanatokat.
Rékai Anett egyike azon Z generációs szerzőknek, akik ezt az irányvonalat képviselik. Petri-díjat nyert első verseskötete olyan kémlelőnyílás, mely nem tágítja a teret, hanem szuperközeliben mutatja a megfigyelt jelenséget. Megfigyelnivaló pedig akad bőven. A felnőtté válás nehézségeitől a párkapcsolati lét és a szakítás visszásságain keresztül az irodalmi szakmát és a pályakezdést övező problémákig vezet az út „menetiránynak háttal”
Két ember, két nézőpont. Nagy erénye a regénynek, hogy nem ítélkezik, nincs egyértelmű győztes. Végeredményben mindenki vesztes – hiába nyerte meg egyikük az életét, a másikuk a Nobel-díjat, de a kettőjük közti erős köteléket eltépte a politika. A szerző pontos látleletet ad az 1930-as évek hangulatáról, társadalmáról. Szívből ajánlom a második világháborús regények kedvelőinek.