SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Legújabb kötetének érdeme azonban nem ebben keresendő, hanem abban, hogy átérezhetővé tette, milyen ma székelynek lenni, és emlékezteti értelmezőit arra, hogy nélkülük (és irodalmuk nélkül) valami esszenciálisat veszítenénk el kultúránkból.
„Vida Gábor legújabb regénye, a Senkiháza egy kitűnő ecsetvonásokkal megfestett életkép, amelyből azonban hiányoznak a színek. Az általa teremtett világban nincs igazi boldogság vagy tettvágy, az emberi sorsok éppúgy ki vannak téve a hatalomnak, mint a vízturbina lapátjai a folyó sodrásának. Vida megfosztja Erdélyt a mítoszoktól, és a történelmi hitelességet...
Az 1977-es bukaresti földrengés hullámai nemcsak egy város összeomlását idézik elő, de a tektonikus erők megnyitják az emlékezés tereit is, az így támadt résekből pedig a második világháború eseményei tolulnak elő, középpontban Szilágysomlyó városával, egy különös, sötét színű tóval és egy életre szóló szerelem történetével.
Már emiatt is érdemes újraolvasni a regényt, hiszen A vége ezek szerint egy fontos irodalom- és kritikatörténeti kiindulópont: rámutat arra, hogy valójában már sokkal korábban kritikai diskurzus (mondhatni: vita) tárgyát képezi a kortárs magyar irodalom „lektűrösödése”.