SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
200 oldalra sem rúg, mégis erkölcsi dilemmák garmadáját veti fel a kisregényében félig önmagát is centrumba helyező, a Le Monde jogi rovatvezetőjeként dolgozó szerző, aki szerint belső világunkban bontakozik ki a legnagyobb feszültség.
De a három sorstragédián túl sokkal többről is szó van: elsősorban önmagunkat kell keresnünk ebben a regényben, mert a végén el kell számolnunk azzal, hogy a társadalomban zajló elnyomásban szinte mind bűnösök vagyunk.
Kappanföldén a hétköznapi élet eseményeinek mindegyikében ott bujkál valami misztikus titok, mely láthatatlan ködként lebeg a címekkel elválasztott, látszólag különálló történetekben. De ezek a históriák erőteljes vagy finom kötésekkel, tapintható és láthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, ahogy a szereplők életének múltbeli vagy jelen idejű egy-egy mozzanata is erre utal.
Geir Jordet a kimutatásaiból 2024-ben készített könyvet, amellyel összességében arra hívta fel a figyelmet, hogy hiba lenne, ha nem tulajdonítanánk jelentőséget a meccs végi büntetőpárbajoknak.
A delfinek hangja ezzel együtt is értékes és szórakoztató olvasmány, általa beleláthatunk egy zseni elméjének működésébe, közelebb kerülhetünk a hidegháború abszurd és groteszk logikájának megértéséhez.
Tehát elmondható, hogy a nyelv ezúttal is központi szerepet kap a kötetben, ám míg az előzőben az egyik, vagy talán az utolsó ember vesztette el a nyelvromlás, nyelvvesztés révén a kapcsolatát a világgal, addig az új műben egy festő rendkívül egyéni látásmódja révén hoz létre egy olyan művészi világot, amellyel sokszor nem igazán tudnak mit kezdeni a kortársak.
Már emiatt is érdemes újraolvasni a regényt, hiszen A vége ezek szerint egy fontos irodalom- és kritikatörténeti kiindulópont: rámutat arra, hogy valójában már sokkal korábban kritikai diskurzus (mondhatni: vita) tárgyát képezi a kortárs magyar irodalom „lektűrösödése”.
Mivel egy népszerű, és nagy becsben tartott műről van szó, kifejezetten bátor húzás volt Gregory Maguire részéről már önmagában az is, hogy ehhez hozzányúlt – és ráadásul ő teljesen újraértelmezte, gyakorlatilag feje tetejére állította az eredeti sztorit, és annak főgonoszát állította a középpontba.
Lénárt-Muszka Zsuzsanna Lehetetlen választások című első, doktori disszertációjára épülő monográfiája fontos és hiánypótló vállalást tesz a magyar irodalmi közegben: behozza az afroamerikai női és feminista szempontokat egy szintén kevés figyelmet kapó tudományág, az anyaságkutatás keretei közé.
Krasznahorkai a tőle megszokott nyelven, végtelennek tűnő, ugyanakkor átlátható hosszúmondataival közelít a témához, és elsősorban az irónia látásmódjával ábrázolja az időskori elesettséget és naivitást, amit szinte tökéletes egészségi és szellemi állapota ellenére is képvisel a főhős.