SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A Tiltott füzet lapjain egy átlagos, negyvenes évei elején járó családanya naplójába pillanthatunk be, aki érzelmei, gondolatai értelmezése során rádöbben arra, hogy a hétköznapok darálójában talán elveszítette önmagát. És az is kiderül, hogy naplót írni és szembenézni önmagunkkal nemcsak felszabadító, de veszélyes is.
Závada Pál, a Pernye és fű lapjain, ahogy korábban oly sokszor, most is alámerült a múltban, valóságos történeteit némi fikcióval vegyítve megmutatta nemcsak történelmi múltunk két fontos időszakát, hanem azt is, hogy az igazság mennyire szubjektív és személyes dolog. Az egyéni értelmezések sokféleségével illusztrálta, milyen nehéz, ha nem lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki az igazság nyomába ered.
A 2005-ben 81 éves korában meghalt Nyers István jóval kevesebbek tudatában lehet(ett) ott mint híres magyar futballista – a mostani kiadvány nem titkolt célja, hogy ezt az adósságot törlessze. Nyers regényes élettörténete és jelleme bőven ad muníciót ehhez: amellett, hogy világklasszis játékos volt, balfogásai és celebléte is állandó témát szolgáltattak már akkoriban is.
Végül lepontoztam, mert annyira nem jó. Pedig lehet, hogy éppen ettől jó, hogy olyannyira visszaadja az eredetileg szándékolt lelki lehúzást. Vagyis profin megírt. Mégsem vágyom vissza.
A könyv lehet lehoz az életről, miután befejezed, de ha már Stephen King is ajánlja, rossz nem lehet.
Leginkább azonban egy elemi – zsigeri – példázat hitről, szeretetről és szabadságról, szétszóratásról és egybegyűjtésről, csupa olyan fogalomról, ami egyben érzet is, és amit elmagyarázni hívőként a nem hívőnek tulajdonképpen lehetetlen.
De a diktatúrák fenyegetése nem szűnt meg, és láthatóan a szabad országokban élők sem érzik magukat olyan jól, mint ahogy azt remélték. A regény arra keresi a választ, hogy miért nem. Annak ellenére, hogy az A vágyakozás kora több mint 70 éves és a klímaváltozást még épphogy csak pedzegeti, tapintható benne a mai időket idéző világvége-fixáció, és nem csak az atomháború fenyegetése miatt.
A Nők férfi nélkül nem túl terjedelmes regény a maga 240 oldalával, de annál súlyosabb: nagyon is nehéz témákat ölel fel. Panaszkodás, vádak, ítéletek nélkül mesél el egy történetet az 1950-es évek Leningrádjából, egy olyan fiatal nőről, akinek rövid és nehézségekkel teli életében az örömet a kislánya jelentette, és akinek minden vágya és igyekezete arról szólt egészen az utolsó légvételéig, hogy a gyermeke jövőjét a legjobb tudása és lehetősége szerint egyengesse. Érződik a műből az adott történet női szereplőinek szívóssága, ereje, néha elgyengülése és botladozása, ám ezekből újult erővel való kilábalása, a végsőkig való kitartás, és mindenekelőtt a hit és a szeretet, valamint ezek erejében való remény és bizakodás.
A szemet gyönyörködtető borító mögött egy gyönyörű, szeretetteljes történet rejtőzik. Egy könyv a magány feldolgozásáról, a szeretetről, az elszántságról, amelyben a túlélés a cél. Bátran ajánlom ezt az olvasmányt mindazoknak, akik szívmelengető történetre vágynak.
Egyrészről ne tévesszen meg senkit sem a rettentő és tré és gusztustalan borító – nem szirupos lányregény Ferrante könyve, sem a marketing lufi a szerző kilétét illetően, nem igazán érdekes a szerző személye, fontosabb, amit ír. Ez alatt pedig azt értem, hogy nagyon alaposan ismeri a női/kislány lélek működését Ferrante, bárki legyen is ő. Mivel nemrég jártunk Nápolyban és sokszor szembe jött a könyv, jó ötletnek tűnt elolvasni.