Bestiáriumok II. – Bestiális humor a kolostorokban

Bestiárium sorozatunk második gyöngyszemét olvashatjuk, az első részben Wolfgang Franz és Miskolczi Gáspár által jegyzett könyvecskékből adtunk izgalmas ízelítőt. Hamarosan pedig jön a harmadik, amelyben Ulisse Aldrovandus gazdagon illusztrált, 12 részes sorozatát mutatjuk be.

A bestiáriumok gyakorlatilag enciklopédiák voltak, amelyekben különböző állatok részletes bemutatását olvashatjuk. Az állatok között vannak valós, létező példányok, mint például az oroszlán, a medve, vagy a galamb, de szerepelnek bennük mitikus lények is, amilyen a baziliszkusz vagy a főnix.

Azonban nem olyan szócikkekre kell gondolnunk, mint a mai lexikonokban találhatók, amelyek kézzel fogható információkat adnak egy-egy állatról, pl. hogy hol él, vagy mit eszik; az állatleírások allegóriaként működtek és valamilyen erkölcsi leckét igyekeztek bemutatni. Tudjuk, hogy a középkorban nem az volt az általános, hogy az emberek tudtak írni-olvasni, ez a kiváltság szinte csak a szerzeteseknek jutott osztályrészül. A korai bestiáriumok is kolostorokban készültek, ezért természetesen szorosan kötődtek a valláshoz, funkciójuk valószínűleg a szerzetesek tanítása lehetett, esetleg a prédikációkhoz használhatták fel őket a papok. A könyvek általában gyönyörűen díszítettek voltak, és minden bizonnyal vonzották az érdeklődőket, de a közemberek nem csak ezekből tanulhattak az állatokról – az állatábrázolások körülvették őket, szobrokon, festményeken, szőtteseken találkoztak velük, a prédikációk szövegéből pedig a történetüket is megismerhették. A későbbiek folyamán a bestiáriumok olyan népszerűségre tettek szert, hogy gazdagabb emberek, akár királyok magánhasználatra is rendeltek ilyen könyveket.

A bestiáriumok egy idő után mindenki által ismert, nagyon jellemző szimbólumrendszerrel dolgoztak, amit a gazdag illusztráltságuk csak erősített, így, mint ahogy nekünk is állandó jelzőket hív elő az agyunk egy-egy állat említésénél (pl. ravasz, mint a róka, gyáva, mint a nyúl), a középkor emberének is megvoltak ezek az asszociációi. Igaz, a középkori képzettársítások inkább a keresztény kultúrkörben mozogtak, és erkölcsi céljuk volt. A bestiáriumoknak nem voltak bevett, kötelező formulái, néhány tucat állatleírástól kezdve a néhány százig változott a terjedelmük, és beosztás szerint sem voltak megkötések. Az azonban elmondható, hogy több bestiárium élőhely szerint fejezetekre osztotta a leírásait, tehát elkülönítette a szárazföldi, a levegőben és a vízben élő állatokat.

Bestiáriumok már az ókorban is léteztek, az első ilyen műnek a Physiologus-t tekintjük, amelyet egy ismeretlen szerző állított össze (nem maga írta, inkább csak kivonatolt más forrásokat) valószínűleg a 2. század első felében, Alexandriában, eredetileg görög nyelven, később azonban latinra, majd nemzeti nyelvekre is lefordították. Ez ágyazott meg a későbbi bestiáriumoknak, sok változatban maradt fenn, és a mai napig hivatkozási alap. Eredeti, görög nyelvű példány sajnos nem maradt ránk, csak latin nyelvű másolatai.

A középkorból az egyik leghíresebb bestiárium az Aberdeen bestiárium. Mivel a hit szerint az állatokat Isten teremtette, nem ritka, hogy a bestiáriumok a teremtés képeivel kezdődjenek. Itt is ezt láthatjuk, Isten, ahogy megteremti a földet, a vizet, az állatokat és az embereket.

A következő oldalakon balra Krisztust láthatjuk, jobbra pedig Ádámot, ahogy elnevezi az állatokat. Ami rögtön egyértelmű, hogy Isten, Krisztus és Ádám alakjai ugyanúgy vannak megrajzolva, érdemes azonban felfigyelni rá, hogy Isten és Krisztus feje mögött látjuk a glóriát, míg Ádámnál ez hiányzik, így egyértelműen elkülöníti őt az előbbiektől. A teremtéstörténet rajzai mellé a Biblia szövegét másolták be.

A középkori bestiáriumok gyakran az oroszlán leírásával kezdődtek, de ez a helyzet a Physiologus esetében is, itt hangzik el (talán először a világon) az a jól ismert szólás is, hogy az oroszlán az állatok királya, illetve jó példa az előbb említett allegória bemutatására is. 

Az oroszlánt a bestiárium szerint három tulajdonság jellemzi, az első, hogy a farkával el tudja tüntetni a nyomát, hogy a vadászok ne találjanak rá. Ezt párhuzamba állítják Krisztussal, aki szintén eltüntette szem elől az isteni természetét, és ahogy a vadászok nem találnak rá az oroszlánra, az ördög sem Krisztusra. A második tulajdonság, hogy az oroszlán nyitott szemmel alszik, ez annak a metaforája lenne, hogy Krisztus mint ember ugyan meghalt a kereszten, de mint istenség, mindig ébren volt. A harmadik tulajdonság, hogy az oroszlánkölykök halva születnek, ezután az anyjuk három napig őrzi őket, a harmadik napon megérkezik az apaoroszlán, és rájuk lélegzik, amitől feltámadnak. Ebben természetesen Krisztus feltámadását találhatjuk meg. Az utolsó képen látható, hogy a hím és a nőstény oroszlánnak is van sörénye. A bestiáriumokban és a kódexekben ilyen tévesztésekkel többször is találkozhatunk, valószínűleg azért, mert az illusztrátorok feltételezhetően sosem láttak még ilyen állatokat, csak mások beszámolóira, rajzaira hagyatkozhattak, amelyek szintén nem feltétlenül voltak valósághűek. A középkorban többen is az oroszlánt választották jelképül, ami ma már inkább csak a bátorságot juttatja eszünkbe, viszont láthatjuk, hogy a középkori ember számára jóval összetettebb mondanivalója volt: a lovag, felvértezve az oroszlán képével, a kereszténység védelmezőjeként is értelmezhető volt.

Egy másik példa, amely megmutatja, mennyire át voltak itatva a kereszténységgel a bestiáriumok, az unikornis. Ezeket a vad teremtményeket semmilyen vadász nem tudja befogni, az egyetlen módja, hogy valaki megöljön, vagy elfogjon egy unikornist, az, ha egy szüzet beküld az erdőbe, hogy találkozzon az unikornissal. Az egyszarvú ugyanis a szűz ölébe fekszik és elalszik, ekkor tudja egy vadász vagy lovag leszúrni, vagy elfogni az állatot. Az egyszarvú Krisztus jelképe, az egyik legfontosabb tulajdonsága a tisztaság. Ahogy ezen a képen is láthatjuk, és a legtöbb ábrázoláson így van, az unikornis oldalát szúrják meg a vadászok, ez Krisztus kereszthalálára utal, az pedig, hogy egy szűz ölébe hajtja le a fejét, Szűz Máriára. Létezik olyan faliszőnyeg is, amely egyenesen Szűz Máriaként ábrázolja a szüzet.

Előfordulnak azonban olyan állatok is, amelyek nem hordoznak erkölcsi mondanivalót, inkább csak szórakoztató céljuk lehetett, ilyen pl. a bonnacon. Ennek a félig bika, félig ló teremtménynek befelé kunkorodva nőttek a szarvai, ezért nem tudta sem támadásra, sem védekezésre használni őket. Tudott viszont valami mással védekezni, a hátsó feléből ugyanis rendkívül messzire képes volt kilövellni tüzes ürüléket, amint ezt a képen is láthatjuk. Annak ellenére, hogy esetleg társíthatunk vallási mondanivalót ehhez az állathoz is, pl. hogy a kereszténységet a nyilvánvaló módokon kívül másképp is lehet védelmezni, mégis az a valószínűbb, hogy a középkori embereket is szórakoztatta a kép, és ennél több haszna nem is kellett, hogy legyen.

Hasonlóan szórakoztató, bár kicsit szomorúbb története van a hódnak.
A bestiáriumok szerint ugyanis a hód heréi nagyon hasznosak voltak a gyógyászatban, ezért gyakran vadászták. Mikor üldözés közben a vadászok túl közel jutottak a hódhoz, az inkább letépte a saját heréit, és a vadászok elé dobta, hogy mentse az életét. Ha a későbbiekben más vadászokkal találkozott, egyszerűen a hátára fordult és megmutatta, hogy már nincs mit elvenni tőle. Annak ellenére, hogy ezen a képen inkább borznak, vagy kutyának látszik ez az állat, biztosítunk mindenkit, hogy a rajz hódot akart ábrázolni.

Az illusztrátor szerepéhez érdekes adalék, hogy milyen eltérő illusztrációk keletkezhettek, ha a festő nem ismerte, vagy nem értette a történetet, amit ábrázolnia kellett. Mindkét fenti rajz a kígyóbűvölőt jeleníti meg. A szöveg szerint a kígyóbűvölő különleges dalokat és ráolvasásokat használ, hogy rávegye a kígyót, hogy előbújjon. És míg a kígyó szeretne valahol elbújni, ezért ellenáll – hogy ne hallja a hívó éneket, az egyik fülét a földre tapasztja, a másikba pedig bedugja a farkát. A bal oldali képen a kígyóbűvölőt az illuminátor egy pajzzsal és egy husánggal ábrázolta, mintha nem előcsalogatni szeretné a kígyót, hanem kiverni a rejtekhelyéről – neki tehát fogalma sem volt róla, mit mond a szöveg. A jobb oldali képen egy 20 évvel későbbi bestiárium ábrázolása látható, itt már helyesen, a kígyóbűvölőt egy könyvvel jelenítve meg, amiből felolvassa a hívó éneket, még a keze gesztusa is azt mutatja, hogy csalogatja a kígyót, és hogy fokozza az egzotikus és antik hangulatot, az illuminátor még tógába is öltöztette. Ha felmerülne bárkiben, hogy miért van lába és szárnya egy kígyónak, nagyon jó kérdés. Kétféleképpen is meg lehet magyarázni, az egyik (inkább szórakozott magyarázat), hogy a szöveg szerint a kígyó fel-alá futkosott, ez valószínűleg arra utalt, hogy ide-oda csúszkált, de az illuminátorok nyilvánvalóan úgy értelmezték, hogy ha fut, akkor kell, hogy legyen lába. De a biztos magyarázat, hogy a kígyók és a sárkányok nagyon szorosan egymás mellett éltek, nemcsak a bestiáriumok környezetében, hanem máshol is gyakran emlegették őket együtt. Ulisse Aldrovandus is közös kötetet szánt nekik a bestiárium-gyűjteményében, amiről tehát a következő részben lesz szó.