Karikó Katalin: a tudós életének pályaíve

Egy sikeres kutatói pálya a kisvárosi biológia szakkörtől a világ tetejéig

Azt mondom, hogy folytatnod kell. Növekedned kell. Tovább, a fény felé. Te vagy a lehetőség. Te vagy a mag.

Karikó Katalin

A pohár félig… tele

Amikor Jonathan Sunley neves és Magyarországon több évet eltöltő angol konzervatív gondolkodó és politológus magyarországi könyvgyűjteményét a Szegedi Tudományegyetem egyetemi könyvtárának (ma SZTE Klebelsberg Könyvtár) ajándékozta, a gesztus kapcsán rendezett beszélgetésen, arra a kérdésre, hogy mit tart rólunk, mi a legfontosabb számára velünk magyarokkal kapcsolatban, elgondolkodva azt mondta, talán az: „…hogy egy ilyen remek és sikeres nemzetben valahogy mégis az fogant meg, a pohár félig üres, holott az nyilvánvalóan félig tele van!”

Mindez azért jut az ember eszébe, mert az elmúlt pár évben üstökösként emelkedő Karikó Katalin sikertörténete – a teljesen jogos és örömteli – ünneplésen túl néhol kérdőjeleket is kirakott a sorban. A félreértések elkerülésére mondom, nem a HVG-féle fanyalgásokra célzok, miszerint van-e nekünk jogunk, magyaroknak büszkének lennünk bármelyik Nobel-díjasunkra is akár vagy éppen most Karikó Katalinra és Krausz Ferencre…

A kutatói indulás, az SZBK épülete a 80-as években

Vagyis, hogy a számtalan elismerés, a járványügyi siker és végül a Nobel-díj árnyékában is elmondható-e, hogy a tudományos (akadémiai) világ számára a pohár félig mégis üres???

Maga a bonyolult élet

Szerintem erre a nem könnyű és bizony feltehető kérdésre, hogy benne van-e a tudományos kommunikáció és tudomány-menedzsment világméretű vagy amerikai rendszerében a radikális tévedés lehetősége, a most majdnem egyszerre angolul és magyarul is megjelenő Karikó-önéletrajzi mű részletes és kifinomult választ ad. S ez a válasz nem ennek a kérdésnek, illetve állításnak a tagadása és nem is az igenlése, hanem maga a bonyolult élet és annak teljes spektruma. Egy kutató személyes sorsának és életének kifinomult analízise.

A könyv pontos műfaját azért is nehéz meghatározni, hiszen nem föltétlen részlétes önéletrajz, de nem is teljes emlékirat, s nem mondható a fő kutatási tevékenységek népszerűsítő magyarázatának sem. Mindez így együtt lenne az elvárás. De felmerül halványan még az olyan hitvallásféle megközelítés lehetősége is, aminek csodaszép hagyományai a világirodalomban Szent Ágostonhoz, Rousseau-hoz, nálunk meg pl. Rákóczihoz nyúlnak vissza. (Eltekintve most az említett klasszikusok például valláshoz vagy erkölcshöz való nyilvánvalóan erős kötődésétől.)

A nevezetes laborban a PENN-en

Érdekes módon, ez a vallomás nagyon erősen hálával teli. Igen, hálával teli a tanárok, mesterek iránt. A könyv kedves kezdőpontján a tanítójának köszönetet mondó kislánya nyomán támad fel benne a gondolat…

Én soha nem csináltam ilyet, soha nem jutott eszembe, hogy köszönetet mondjak a tanáraimnak áldozatos munkájukért. Pedig lenne mit megköszönnöm! – gondoltam szégyenkezve. Ebben a könyvben ezt a mulasztást is szeretném pótolni. Ez a könyv egy régóta esedékes köszönet megfogalmazása mindazoknak – minden magyarországi tanáromnak és mentoromnak, valamint a kardiológia, az idegsebészet és az immunológia világhírű szakértőinek –, akiktől sokat tanultam, akik megengedték, hogy mellettük dolgozzak, akikkel együttműködve szereztem tapasztalatokat. Végtelenül hálás vagyok mindazért, amit tőlük kaptam, ez sokat számított a pályámon. A tanáraimtól tanultam meg az alapokat, amelyekre aztán később építhettem. A tanáraimtól tanultam meg, hogyan kell kérdezni, rácsodálkozni valamire, felfedezni valamit, önállóan gondolkodni. A tanáraimtól tanultam meg, hogyan haladjak előre: hogyan használjam fel a megszerzett tudást arra, hogy valami újat alkossak.

Emblémák és metaforák

Persze az élettörténet meséjében a szokásos dolgok, történések is rendre előjönnek, sok apróság is felbukkan, de Karikó Katalinnak igen jó érzéke van ahhoz, hogy megragadja azokat a dolgokat, amelyeket aztán szinte emblematizálni lehet, azokat, amelyek túlmutatnak saját magukon, s az adott helyzet látványos metaforáivá válnak. Gyakran kötődnek ezek a gondolatok fontos művekhez, meghatározó alkotásokhoz, de néha látszólag hétköznapi és akár kommersznek tűnő dolgokhoz is. Így kerül egymás mellé Selye János stresszelméletének néhány tanulsága (hogy milyen meghatározónak véli Karikó Katalin ezt, arról több magyarországi előadása, pódiumbeszélgetése is tanúskodott!), vagy az újra és újra próbálkozó, látszólag tehetségtelen Columbo figurája (Bocsánat, csak még egy dolgot…) vagy éppen a magyar kiadás belső előlapjára egészében odakerülő Gyémánt és arany, a 67-es Metro-sláger. Ez utóbbi egyik versszaka annyira emblematizálódik, hogy Karikó életében bevallottan szinte „imaszerűen” vissza-visszatér, ismétlődik. Mint egy mantra, aminek igaznak kell lennie:

Mert a gyémánt és arany fénye szép,
De tiéd ez a fény akkor lehet csak,
Ha érte a mélybe lemész, érte mész.
Hát indulj és hozd fel onnan,
Fénye kárpótol majd minden nehéz percért.

Persze ezek lehetnek olyasmik is, amik nem irodalmi vagy slágertémákban jelennek meg. Például embléma lesz, alapigazsággá válik az, hogy magad is meg tudod csinálni.

A szintén kisújszállási és Szegeden végzett Pardi Norberttel, meghatározó munkatársával

Akárcsak Forrest Gump aforizmái, kedvesek s nagyon szimpatikusak ezek az életigazságok, amelyek érdekes módon mindig erősen metaforizáltak is. (Azért különösen érdekes, mert az alanyunk ízig-vérig természettudós közben…):

„Az élet nem olyan, mint a földrajz. Az életben nincsenek köztes helyek, csak hidak. Az életem ezen szakasza vitt el innen oda. Minden hídról felveszel dolgokat, magaddal viszed őket. Továbbviszed őket, a következő helyre.”

Az ifjú Karikó megtanulja, hogy amikor egy helyzetet megold, annak tanulságait szintetizálja és általánosítsa és úgy jegyezze meg, mint afféle élettanulságot. S így lesz az is a konfesszió része és így válik ethosszá is rögtön. Ilyenné válnak a tudatos analízis által az amerikai olvasókat bizonyára meglepő mozzanatok. Hiszen az eddigi tengerentúli ismertetések gyakran épülnek arra a meglehetősen leegyszerűsített, de az előítéleteknek jól megfelelhető elképzelésre, hogy a lepukkant és szomorkásan szegény, vagy tán nyomorgó Kelet-Európából a fénybe és a lehetőségek földjére érkezett az ifjú kutató, s megragadhatta végre az Isten lábát stb.

A nagy kultúraváltás

Ehhez képest a Kádár-rendszer még szegényebbik elején gyerekeskedő Karikó Katalin kisiskoláskori és gimnazista élményei igen szépek: az iskola jól felszerelt, a tanárok képzettek s magas az oktatás nívója, a gimnáziumi biosz szakkör meg egyenesen „világcsúcs“. Kiderül, hogy Kisújszállás vagy tán a korabeli Magyarország is egy csomó előnnyel rendelkezik, lehet még a fejlett Nyugathoz képest is. Az oktatás színvonala kitűnő, a gyerekek fegyelmezettek és hajtósak is, jó az iskolai légkör is, s közben kiderül (ezt nyilván a felnőtt Karikó látja visszafelé így), hogy a gyermekek egészségvédelme, a közegészségügy, a védőoltások rendszere, a magyar védőnők (ezt talán nem is lehet jól angolra fordítani, mert például Amerikában nem igen van ilyesmi), az általános gyermekorvosi ellátás … szóval ezek mind igen megfelelőek.

Le is írja, nem kertel, mert ez is vallomás- és tanulságszerűen összefoglalt:

„Ma néha megkérdezik tőlem, mi kell ahhoz, hogy egy anya sikeres kutató lehessen. A válasz egyszerű és egyértelmű: jó minőségű és megfizethető bölcsődei és óvodai ellátásra van szükség, olyanra, amilyen számunkra elérhető volt Magyarországon.
Sajnos, ha nem áll rendelkezésre minőségi gyermekgondozás, vagy elérhetetlen áron kínálják ezt a szolgáltatást, akkor általában az anya az, aki feláldozza magát és a karrierjét. Az igazság az, hogy az amerikai tudományos életben eltöltött éveim alatt ritkán találkoztam olyan családdal, mint a miénk, amelyben a férj az elsődleges gondviselő annak érdekében, hogy a feleség kutató lehessen.”

Ugyanilyen meglepő lesz az amerikai (vagy nyugati) olvasók várakozásához képest az, amikor az első amerikai egyetemi munkahely laborja az összehasonlításban a patyolattiszta és jól felszerelt Szegedi Biológiai Kutatóközpont munkahelyeivel szemben bizony alulmarad. („De amikor az első reggel beléptem Suhadolnik laborjába, megdöbbentem. Ez a hely elhanyagoltnak tűnt. Nagyon piszkos, mondhatni mocskos volt. Csótányokról beszélek.”)

Magyar kutatótársaival, már a BioNTech-korszakban

S persze kiderül a perspektíva is, a korlátok mellett, s hogy beosztani, tervezni és alkalmazkodni kell. Alkalmazkodni a nálunk (SZBK) kötetlenebb struktúrából egy hierarchizáltabb — főnök-beosztott típusú — kutatói szervezetben. Ez néha a fenyegetettséget, néha annak teljes átérzését is jelenti, hogy milyen igazából a teljesen „idegenbe vetett” ember sorsa:
[A főnök, egy másik állásajánlat mérlegelése kapcsán] “választás elé állított: vagy maradok a laborjában és dolgozom tovább, vagy hazamegyek Magyarországra. Mint munkaadóm megteheti, hogy kitoloncoltasson. Meg is mondta, hogy ezt fogja tenni, ha megpróbálom elfogadni az új állást. Véget vet a karrieremnek. Nem értettem, mi a helyzet! Ő a professzor, a Főnök; én senki vagyok. Azt, hogy én senki vagyok, többször is megismételte.”

Egyébként ennek a helyzetnek kulcsmomentuma volt, hogy Karikót az akkori főnöke kitoloncolással is fenyegette, meg Bevándorlási Hivatallal, ami (tulajdonképp egyszerű zsarolás) akkor, a kezdőévekben még nagyon hihetőnek tűnhetett.… (Milyen szép és felemelő mozzanat az, ahogy Karikó érett és sikeres kutatóként továbblép ezen, s nemet mond magában egy potenciális „bosszúra”.)

Szorgalom, kitartás és a kudarc

Aztán újra jött a talpraállás, de a szorgalom, a kitartás is valójában kiismerhetetlen és kegyetlen „lények“, mindig újra csak enni és inni kérnek, és nem mindig szülnek sikereket. Ezekről az időkről is kész az ikonszerű kép:
[Egy ifjú kolléga egy hírportálon ] “úgy jellemzett engem – se nem pontatlanul, se nem kellemetlenkedve –, mint akinek pályafutását „csak suttogva említették, mint a fiatal tudósok számára elrettentő példát.” Vagyis a kedves olvasó most azt fogja végigkövetni, hogyan válik valaki több szempontból is elrettentő példává. Ez azért van, mert az én három Penn-korszakom a különbségek ellenére is hasonló sémát követett: a kudarcok sorát néha rendkívüli áttörések pillanatai szakították meg. Az áttörések többnyire szinte teljesen láthatatlanok maradtak. A kudarcok viszont? Azok teljes valójukban láthatók voltak. Ami azt illeti, hogy valóban elrettentő példa voltam-e, nos, azt hiszem, ez attól függ, hogy kinek mi fontos.”

Nézzünk meg párat a kulcsmondatokból, amit még nem idéztünk!

„Az RNS-sel lehetetlen dolgozni, mondta sok kutatótársam: az RNS problémás molekula. Ez volt a hagyományos bölcsesség, az általános feltevés: mivel csak nehezen lehet dolgozni vele, ezért az RNS nem éri meg a fáradságot. Én ezt soha nem fogadtam el. Nem tudom megmondani, miért, de engem soha nem ijesztett meg az RNS labilitása. Azt hiszem azért, mert megértettem valamit.“

„Aztán meg nézzünk szembe a tényekkel: mikor nem voltam kakukktojás?“

„Minden porcikámban kutató voltam; mindennél jobban szerettem volna megérteni a természet világának működését. A tudás keresése során szigorú követelményeket állítottam fel magammal és a kutatási terveimmel szemben. Azzal, hogy nap mint nap megfeleltem ezeknek az elvárásoknak, nagyon jó kutatóvá váltam. De kezdtem megtanulni, hogy egy olyan kutatóegyetemen, mint a Penn, a sikerhez olyan képességek is kellenek, amelyeknek kevés közük van a tudományhoz. Tudni kell eladni magamat és a munkámat. Meg kell szerezni a finanszírozást.“

„Nem. Ezt én nem akartam. Kész voltam arra, hogy továbblépjek. Nem az ő kedvéért, hanem magam miatt.“

„A természet tele van olyan kulcs-zár-kapcsolatokkal, amelyekben két nagyon különböző molekula – például egy enzim és a szubsztrát – képes pontosan illeszkedni egymáshoz. Amikor a keDő egymásra talál, egymást kiegészítő részei patentként összekapcsolódnak, ami figyelemre méltó eseménylánc(ok) kibontakozásához vezet. A biológiában, amikor találkozik a kulcs a zárral, általában nagy dolgok történnek.”

A megértés és a „megcsinálás“ lehetősége: az mRNS és társai

A bevezetőben említettem, hogy Karikó Katalin munkájának számtalan arca van, s ehhez majd számtalan szakterület felől jövő olvasója is lesz. A fiatal kutatók a sorsukat és a kellemetlen pillanatok ellenszereit akarják kihámozni belőle, a bulvárérdeklődésű olvasók a Nobel-díjas titkait keresik, de lesz olyan is, aki az mRNS és virológia alapjait szeretné ellesni belőle. Szokták mondani, hogy nagyon bonyolult dolgokat olyanok tudnak világosan és egyszerűen elmagyarázni, akik részleteiben és szintetikusan is „bírják az anyagot”, akiknek a tudása rétegről rétegre jött létre. Mi most az alkotóval, Karikóval együtt élhetünk át mindent, olvasva a könyvet, társai lehetünk abban is, ahogy a Covid-virológia majdani csatáihoz megszületik az ötlet, a gondolat, és számtalan kacskaringóval maga a megoldás is.

Mert a történetnek — sok-sok óriási fordulata mellett — kimagasló fénypontja az, amikor az elméleti módszer, a lehetőség, hogy meg lehet csinálni, egyszer csak aprópénzre kell, hogy váltódjon, mert beütött a krach… az egész földkerekségen végigvonul egy régen nem látott pusztítású járvány. Ebben a pillanatban minden elméleti mozzanat, ami az SZBK-ban indult el egykor, teljesen gyakorlati értelmet nyer és minden véresen komoly sürgősségi fokozatba kapcsol!

Sokan emlékszünk itt Szegeden arra, amikor 2021 kora tavaszán Karikó Katalin — elsők közt talán éppen nekünk szegedieknek — mesélte el a teljes folyamatot (akkor még szerintem nem tudta, hogy e mostani könyv vázlatát sorolja) a Dugonics Társaság „Vírus és a Város” online sorozatában, egy hosszúra nyúlt online beszélgetésben. Kevéssel utána pedig szintén kisújszállási származású, közvetlen kollégája, ahogy ők mondják a PENN-ről, Pardi Norbert, egy hasonló online beszélgetésben mondta tovább az ő és Karikó Katalin biokémiai regényét. Ez a könyv annak sem okoz csalódást, aki megérteni akarja a szakmai hátteret: ha nem is „középiskolás fokon”, de érhetően megtalálja, több részletben, kronologikusan rétegzetten. Úgy, ahogy jött a tudás, ahogy gyarapodott, a lehető legkevesebb torzító visszavetítéssel a mából.

Kulcsmondatok és szentenciák

Volt róla szó, hogy az ethosz és a vallomás szinte ikonokká, vagy emblémákká csúcsosodtak egy-egy jelenetben, fordulóponton. Szinte képekben rögzül minden ezen a pályán. Azért nem írtam, hogy önéletírásban, mert nem a szövegalkotás teszi azzá őket utólag, hanem maga az a bizonyos bonyolult élet szüli meg azokat; hogy magyarázat is kell és főként tanulság, amit le lehet és kell vonni. Mindez, mint egy akadálypálya, mint egy ravasz és nehezített lépcső, folyton lehetetlennek tetsző gondokat, feladványokat, sőt ijesztő torlaszokat támaszt, s azokat meg kell fejteni, azokat le kell küzdeni. Mert az a bizonyos „gyémánt és arany“ az mélyen van, s talán nagyon-nagyon mélyen s főként senki sem hisz benne, hogy tényleg ott van… (A vita hevében elhangzik egyszer: Ez a hely majd múzeum lesz egyszer, higgye el! Nem érdekel, a szabály az szabály! — hangzik el rá válaszként a tragikusan ismerős mondat.) Ezek azok a megállók, megfontolások, ahol lehet látni: egy kitüntetett fordulópont következett be. Karikó Katalin kedves mondása, hogy megint tanultam valamit. Számára az élet egy nagy tanulási folyamat, amiben a megértés az első. Megérteni mindent: az okot, a folyamatot és a célt is. Ezért róják meg, mikor fiatalon lelkesen meséli a laborban, az értekezleten, mi mindent olvasott… de hát — mondják ki szinte — abból nem lesz „grant”, ösztöndíj, pályázati pénz és előrejutás, megélhetés, kísérleti anyag, s állások… akkor minek? (Amúgy is Neki akkor még ez az egész pénzközpontú világ — a szocializmusban felnőve — olyan nagyon távoli és nyers…)

Jó olvasmány, néhol majdnem irodalom

Ha olvasás után, kicsit eltávolodunk a részletektől és madártávlati képre váltunk, s egészében nézünk erre a 300 oldalas könyvre, jó érzéssel csukjuk be. Valamiként és szerencsés kézzel a forma, az előadás és megírás módja megtalálta az anyaghoz illő módozatot.
Ez azt is jelenti, hogy – főként a sötétebb tónusú drámai részek – nem ritkán szépen, mondhatni irodalmi szinten megformáltak. (Fenyvesi Anna fordítása nagyon jól sikerült és mindig a megszólaló, beszélő Karikót idéző munka, s ez minősíti igazából!)
Igen szerencsés vonása lett a műnek az is, hogy a gyakran megszólaló (lásd az idézett hosszú videós beszélgetést például) Karikó Katalinnak sikerült írásban is önmagát adnia. Azt az önmagát, akit az elmúlt pár évben azt hiszem megkedvelt a világ, s nem csak biokémiai „mentőangyalként”, hanem kedves és közvetlen személyiségként is. Mi a kulcsa ennek? Eltöprengve arra jut az ember, hogy leginkább a közvetlenség. Az, ami természetes hordozója az őszinte s egyenes megszólalásnak. Oldalanként átérzi az olvasó, hogy igen ez az, amit az ember csak a gyerekkorból, szűkebb és tágabb otthonából hozhat. Onnan, ahol felépült a személyisége. Ez nem lehet manír, ezt nem lehet felvenni és tanulni sem. S biztosan érezni, hogy a kitartás, a makacs elkötelezettség és a siker legfőbb motorja is ez. Egyenes és őszinte nyíltság, s világunkban egyfajta üdítő transzparencia.
S az ember arra is szívesen gondol, hogy talán ez a nem csekély — s reményeket is bőven nyújtó — mozzanat is része, fontos építőköve annak, amit most már mi magyarok, nem föltétlen Karikó-problémának, hanem kicsit felszabadultabban (hisz félig tele a pohár megint!) inkább Karikó-jelenségnek hívhatunk.

Karikó Katalinról az érdeklődő olvasó sok helyen olvashat. De talán olyan precízen elrendezett és mindenre kiterjedő anyagot sehol sem találni, mint az SZTE Klebelsberg Könyvtár folyton fejlődő és gyarapodó, jól strukturált Karikó-kiállításán és archívumában.

---

Karikó Katalin

Áttörések

Életem és a tudomány

Egy kisújszállási lány története, aki a Kádár-kori Magyarországról az emberiség sorsát alakító tudósok élvonalába került Karikó Katalin szerény körülmények között, vályogházban nőtt fel, olyan szülők gyermeke-ként, akik igyekeztek mindent megadni neki, hogy megvalósíthassa álmait. Mert a kislány eszmélésétől fogva csodálta az őt körülvevő varázslatos élővilágot, és szerette volna megismerni, amennyire csak lehetséges. Először Magyarországon, majd Amerikában lett kutató. Sohasem az elvárásoknak próbált megfelelni; konokul végezte kísérleteit, mert hitt abban, hogy kutatásai egyszer majd hozzájárulnak súlyos betegségek gyógyításához.

A bürokrácia hatalmaskodóival szemben hosszú éveken át folytatott küzdelem után végül eljött az ő ideje. A Covid-elleni leghatékonyabb vakcina gyors előállítása az ő fantasztikus munkája nélkül nem lett volna lehetséges. Eredményei egy az emberiség sorsát meghatározó másik kutatást, a rákbetegségek kialakulásának és terjedésének feltárását is új szintre emelhetik.

Önéletrajza nemcsak tudományos pályafutásáról szól: benne van az ellentmondásos kádári évek Magyarországa, ahol a szegény családból származó, tehetséges gyerekek mégiscsak lehetőséget kaptak, hogy egyetemet végezzenek. Katalin kénytelen-kelletlen követte néhány magyar származású, világhírű tudós útját: pályáját ő is Amerikában teljesítette be…

A könyvben benne van a magánélet minden nehézsége és szépsége is. A férj, Béla, aki mindvégig támogatta, bátorította Katalint, és lányuk, Zsuzsi, aki kétszeres olimpiai bajnok lett evezésben, amerikai színekben. Karikó Katalin könyve tudósoknak és fiatal kutatóknak kötelező olvasmány. De ez a mesébe illő történet alighanem mindenki számára tanulságos, hiszen arról szól, hogyan lett egy magyar lányból számos kiváló egyetem díszdoktora, szinte minden jelentős természettudományos díj kitüntetettje, a világ 100 legbefolyásosabb emberének egyike (a Time felmérése alapján), az Év Nője (a Glamour magazin szerint) … Karikó Katalin egy újabb magyar, akit ma már az egész világ ismer, elismer és tisztel.

Karikó Katalin története inspiráló erővel hat. Mindenkinek el kell olvasnia, aki valaha is kételkedett abban, hogy a tudomány, az innováció és az eltökéltség meg tudja változtatni a világot.

Bill Gates

Karikó Katalin figyelemre méltó élettörténete (amely egyébként nem messze indult onnan, ahol én a gyerekkoromat töltöttem) arra biztat minket, hogy ne hátráljunk meg akkor sem, ha komoly nehézségekbe ütközünk. Állhatatosságra bátorít, arra, hogy vigyük végig azokat a fontos elképzeléseinket, amelyek megváltoztathatják a világot.

Stefan Hell, kémiai Nobel-díjas – 2014

A gyerekkoromat egy helyen töltöttem, Kisújszálláson: ezt a környezetet jól ismertem. Talán még természetesnek is vettem: a sok színes virággal hímzett díszpárnákat a kanapén, a fényszöget, amelyben kora reggel a függönyszemeken át árad be a napfény. A masszív, kopottas asztalt, amely mellett több ezerszer étkeztem, és éveken át a házi feladatot írtam. Apukám mély és meleg énekhangját, amikor reggelenként a házi munkát végzi. Anyukám paprikásának jellegzetes illatát, hagyma, paprika és tejföl olyan arányban, amit csak ő tud, azt az illatot, amely olyan egyedi, mint egy ujjlenyomat. Ez az élet, gondolom. Az én életem ilyen. Aztán egy nap összepakolok. Már korábban is volt, hogy elmentem otthonról, de a mai nap más. Ez az elmenetel nem egy hétre szól, de még csak nem is egy nyárra. Ez valami egészen új: egy új élet kezdete. Ezt megértettem, még ha nem is tudtam még, hogy mit jelent.

Karikó Katalin

Helikon, 2023 304 oldal · keménytáblás ·

ISBN: 9789636202361 · Fordította: Fenyvesi Anna