SZTE Klebelsberg Könyvtár
Empoli mintegy visszájára fordítja Szurkov posztmodern világnézetét, aki az embereket és a tényeket is fiktívként kezeli. A Kreml mágusában ezzel szemben a főhős a fiktív, a szereplők és a tények valósak, vagy legalábbis valós emberekhez és eseményekhez kapcsolódnak.
Bár a Város a szakadék szélén a felszínen egy nevelődési regény, valamint egy szerelmi háromszög története, de igazából azt kívánja bemutatni, hogy a még vitathatatlanul szovjetnek született Ogarjov és a nála jóval fiatalabb, az európai kultúrára és az európai életre is kitekintő Malja, hogyan viszonyulnak egymáshoz, kisülhet-e bármi jó kettejük kapcsolatából.
Alekszandr Szergejevics Puskin neve hallatán a magyar emberek többségének az Anyegin jut az eszébe, jó esetben a verses regényhez társuló állandó szófordulattal, „az orosz élet enciklopédiájával” együtt. Az Európa Kiadó jóvoltából nemrég megjelent új Puskin-verseskötet, a Szabadság árva magvetője összeállítójának és fordítójának, Soproni Andrásnak hála azonban most mindez pozitív irányba változhat: a magyar olvasók orosz klasszikusról alkotott benyomása tovább bővülhet.
Ritkán járok utána a szerzőknek – félek csalódástól – de itt megkerestem Kathrine Arden honlapját, mivel szórakoztatott a gondolat, hogy milyen egzotikusnak érzik az amerikai szerzők az orosz folklórt. A csajnak van némi kötődése keleti szomszédainkhoz, élt Moszkvában össz-vissz szűk 2 évet. Az a tény minden esetre vicces, hogy egy fagyos, havas orosz történetet írt meg Hawaiin.
Az elbeszélő pedig olykor kilép a Bach által átlátható térből és történésekből, hogy mi láthassuk, hogyan válik a 18. században még jó munkaerőnek és adófizetőnek tartott szorgalmas német közösség a Szovjetunióban ellenséggé, hogy a rettegő, ezért túlbuzgó alattvalók hogyan tudják túlszárnyalni a megvalósítás során a vezér legmerészebb elképzeléseit is. A haldokló Lenint és a biliárdozó vagy kóbor kutyákat etető Sztálint bemutató részletek kicsit tendenciózusak, de nem hiányoznak azokból sem a szimbolikus elemek. Azt hiszem, a legjobban az az epizód sikerült, amikor a nagy vezér hatalmas birodalmában utazgatva véletlenül leszáll a vonatról, és leereszkedik népéhez, de mindent annyira kicsinek lát, hogy pánikba esik, és elmenekül.
Ljudmila Ulickaja az idén úgy döntött, leporolja 42 évvel ezelőtt írt forgatókönyvét, és megmutatja, milyen reakciókat vált ki az emberekből egy járvány. A valós eseményeken alapuló Csak egy pestis az egyik leghátborzongatóbb történet, amit 2020-ban olvashatunk, mégis reményt ígér.
A Nők férfi nélkül nem túl terjedelmes regény a maga 240 oldalával, de annál súlyosabb: nagyon is nehéz témákat ölel fel. Panaszkodás, vádak, ítéletek nélkül mesél el egy történetet az 1950-es évek Leningrádjából, egy olyan fiatal nőről, akinek rövid és nehézségekkel teli életében az örömet a kislánya jelentette, és akinek minden vágya és igyekezete arról szólt egészen az utolsó légvételéig, hogy a gyermeke jövőjét a legjobb tudása és lehetősége szerint egyengesse. Érződik a műből az adott történet női szereplőinek szívóssága, ereje, néha elgyengülése és botladozása, ám ezekből újult erővel való kilábalása, a végsőkig való kitartás, és mindenekelőtt a hit és a szeretet, valamint ezek erejében való remény és bizakodás.
Végig az járt a fejemben, hogy vajon ebből mennyi a valóság. Valamennyi biztosan, és azt is tudjuk, hogy a legjobb történeteket az élet írja, de ezt így kikerekíteni, izgalmassá, kalandossá és élvezetessé tenni csak egy jó író tudja.
A 19. századi orosz irodalom remeke.