SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Závada Pál, a Pernye és fű lapjain, ahogy korábban oly sokszor, most is alámerült a múltban, valóságos történeteit némi fikcióval vegyítve megmutatta nemcsak történelmi múltunk két fontos időszakát, hanem azt is, hogy az igazság mennyire szubjektív és személyes dolog. Az egyéni értelmezések sokféleségével illusztrálta, milyen nehéz, ha nem lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki az igazság nyomába ered.
„Vida Gábor legújabb regénye, a Senkiháza egy kitűnő ecsetvonásokkal megfestett életkép, amelyből azonban hiányoznak a színek. Az általa teremtett világban nincs igazi boldogság vagy tettvágy, az emberi sorsok éppúgy ki vannak téve a hatalomnak, mint a vízturbina lapátjai a folyó sodrásának. Vida megfosztja Erdélyt a mítoszoktól, és a történelmi hitelességet...
Családregény, aparegény, betegségtörténet, autofikció, Bildungsroman – mindez egy város történetébe ágyazva. Sőt, még egy kis monarchiatörténet is színezi.
Két ember, két nézőpont. Nagy erénye a regénynek, hogy nem ítélkezik, nincs egyértelmű győztes. Végeredményben mindenki vesztes – hiába nyerte meg egyikük az életét, a másikuk a Nobel-díjat, de a kettőjük közti erős köteléket eltépte a politika. A szerző pontos látleletet ad az 1930-as évek hangulatáról, társadalmáról. Szívből ajánlom a második világháborús regények kedvelőinek.
A mű a legendás, somogyi Rosseb-ezred és utódalakulatai, pontosabban azok egy katonája, Kis János szemüvegén keresztül követi végig a két világháborút, illetve az ’56-os forradalmat és annak megtorlását.
Káldori Endrével együtt összesen 104 olyan magyar életútját mutatja be, akik emberségből jelesre vizsgáztak a német megszállás, majd az utána következő nyilas uralom idején.
„A múlt felidézése mindig a máról szól. És a múlt helyes ismerete segít abban, hogy megértsük, mi miért történik a jelenben, és miért úgy, ahogy.”
Isteni és emberi idő és tér találkozik össze Sjón Az Argó suttogása című kötetének lapjain, amiben a szerző kettős utazásra invitál: egy az Északi-tengeren a II. világháború után, egy az argonautákkal az Aranygyapjú nyomában.
A rövid, egyes szám első személyben íródott regény nyitójelenetében egy fiatal belga konzul néz szembe szó szerint a halállal: túsztárgyalóként próbálja megmenteni a hónapok óta fogságban tartott európaiak életét Kongóban, de ő is a kivégzőosztag elé kerül. A 28 éves diplomata nem más, mint Amélie Nothomb édesapja.
Egyszerre memoár, tudatfolyam-leírás, generációkon átívelő családkrónika, és akkor a levél- és drámabetétekről még nem is beszéltünk.