SZTE Klebelsberg Könyvtár
Ai Weiwei memoárt írt 1000 év öröm és bánat címen, hogy elmondja fiának a történetét, amiből kihagyhatatlan a jobboldali költő, Aj Csing nagyapa élete: huszadik századi családtörténet, ami megmutatja, az autokrata elnyomásban a művészet valódi túlélési technika.
Milan Kundera is ezzel a problémakörrel foglalkozik, miközben filozófiai, történelmi és politikai színezetben tálalja a `68-as prágai tavaszt, s az események sodrásában vergődő szereplők életét. Egy orvos, egy pincérnő, egy festőnő, és még néhányan mások, mind ebben a zűrzavarban álmodják az életüket, bizonytalanul keresik a boldogságot és önmagukat, ám hiába, hiszen csupán küszködnek kapcsolataikban és munkájukban, nem lelve helyüket a világban.
A Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története a dicsőséges/nevetséges/tragikus 133 napot az előző könyvhöz hasonlóan időrendben, de az államszervezéstől a külpolitikán át a hadi cselekményeken keresztül a közoktatásig különböző témánként, rengeteg name dropping-gal és easter egg-gel meséli el, nem kímélve egyik politikai oldalt vagy társadalmi osztályt sem.
Leginkább azonban egy elemi – zsigeri – példázat hitről, szeretetről és szabadságról, szétszóratásról és egybegyűjtésről, csupa olyan fogalomról, ami egyben érzet is, és amit elmagyarázni hívőként a nem hívőnek tulajdonképpen lehetetlen.
A sokat sejtető cím és fülszöveg könnyen felcsigázhatja mind a Camus-életmű elkötelezett olvasóit, mind az összeesküvés-regények lelkes rajongóit. Ugyanis a Nobel-díjas írót alig 46 éves korában, a lehető legváratlanabb módon, egy szerencsétlen közúti balesetben érte a halál, ötvenkét évvel ezelőtt. És ahogy ez sok híres, elismert ember halálakor lenni szokott, a közvélemény és az utókor nem képesek elfogadni a halál mindenkire leselkedő banalitását, éppen ezért különböző, – olykor persze valós –, elméletekkel próbálják szeretett írójuk, elnökük, színészük, művészük halálát valamiféle értelemmel felruházni.
A Nők férfi nélkül nem túl terjedelmes regény a maga 240 oldalával, de annál súlyosabb: nagyon is nehéz témákat ölel fel. Panaszkodás, vádak, ítéletek nélkül mesél el egy történetet az 1950-es évek Leningrádjából, egy olyan fiatal nőről, akinek rövid és nehézségekkel teli életében az örömet a kislánya jelentette, és akinek minden vágya és igyekezete arról szólt egészen az utolsó légvételéig, hogy a gyermeke jövőjét a legjobb tudása és lehetősége szerint egyengesse. Érződik a műből az adott történet női szereplőinek szívóssága, ereje, néha elgyengülése és botladozása, ám ezekből újult erővel való kilábalása, a végsőkig való kitartás, és mindenekelőtt a hit és a szeretet, valamint ezek erejében való remény és bizakodás.
Ez egy olyan történet, amiről mindenkinek hallania kell. Szerencsére boldog vége van (különben nem íródott meg volna a könyv), de a végéig vezető út gyötrelmes volt. Fontos emlékeztető számunkra, hogy mennyi lelki és anyagi erőforrás áll minden nap a rendelkezésünkre, amit nem jól használunk. Egy olyan észak-koreai disszidens története, aki volt elég bátor, hogy elmondja fájdalmas történetét.
A regény egy egymásra találás lassú folyamatának leírása kivételesen finom eszközökkel. A történet két főszereplője a negyvenes évei elején járó nőgyógyász, Körner Aladár és az épp, hogy tizenhat éves Klára. Mindketten holokauszttúlélők, elvesztették teljes családjukat. A férfi feleségét és két fiát, míg a lány szüleit és kishúgát.
Ez a könyv álomszép. Olyan, mintha egy gyönyörű szép költeményt olvasnánk. Az egzotikus Kelet világát írja le, annak minden szépségével és kegyetlenségével együtt.
Egy Észak-Koreából szökött bátor lány története. A könyv bepillantást enged a világ legzártabb diktatúrájának mindennapjaiba. Megdöbbentő, dühítő, sokkoló és felkavaró olvasmány.