SZTE Klebelsberg Könyvtár
A könyv műfaját a szerző „horrorelemekkel átszőtt misztikus thrillerként” határozta meg. A történet magával ragadó, és valóban horrorisztikus, azonban több puszta rémtörténetnél. A hagyományok megismerése, a felidézett mesék és a megelevenedő misztikus alakok a hitetlenség, az ismeretlennel való szembenézés és az attól való félelem kérdéskörét tárják az olvasó elé, Nail karaktere pedig hitelesen mutatja be a Z- és alfa-generációra jellemző kiégettséget is.
Herzog első regénye, a Dereng a világ hőse, Hiroo Onoda hadnagy kicsit mindkét hőstípust magába olvasztja. Tragikus sors jutott neki, hiszen japán katonaként ottfelejtették egy aprócska Fülöp-szigeteki szigeten a második világháborúban.
Harris egy kimondottan költői és csak lassan építkező prózát alkotott, melyben bőségesen jut idő mindenre, így minden főbb szereplő érzéseibe és gondolatai is bepillanthatunk, miközben egyre jobban forrnak az indulatok az északi megszállás alatt senyvedő és az elvesztett háborúba testileg-lelkileg belerokkant déliek szívében, hogy aztán menthetetlenül bekövetkezzen a tragédia.
Ahogy a Kézbesíthetetlen szerelemből is kiderül, az írónőt elsősorban hétköznapi emberek belső folyamatai érdeklik, a politikai vagy történelmi fejlemények legfeljebb csak háttérként jelennek meg írásaiban. A külső valóságtól azonban – néhány szürreális elem megjelenése mellett – nem szakad el, márpedig a kínai valóság a lenyűgöző iramú fejlődés ellenére kőkemény tud lenni.
Szerhij Zsadan lírájában a háború mint a diszkurzív megformálástól nem elkülöníthető, a beszélhető nyelvet alapjaiban formáló erő jelenik meg. Versei krónikák és jelentések abban az értelemben, hogy sokszor egy-egy szubjektum életét idézik fel, közben folyamatosan megkérdőjelezve a háborús emlékezet lehetőségeit.
Lélekölő könyv, de annyira mesteri a kivitelezése, hogy érdemes elolvasnia mindenkinek.
Zevin egy érzékeny, sodró lendületű, nagyon geek és nagyon romantikus könyvet írt a videójátékok szerelmeseiről, amelyben boldogan merülhetünk el a Super Mario-nosztalgiában és jobban megérthetjük a videójátékok tervezésének kreatív folyamatát, valamint azt, miért kell végtelen empátia ahhoz, hogy világot építsünk a játékosaink számára.
Az 1979-ben született Irene Vallejo esszékötete, az eredetileg 2019-ben megjelent Papirusz nagy terjedelemben vállalkozik arra, hogy a könyv ókori történetén keresztül felülvizsgálja a kultúrtörténet valós győzelmeit és veszteségeit, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a történelem adott pontjain győztesnek és vesztesnek tűnőkkel.
Ninh ugyanis, aki állítólag maga is egy bombatölcsérben született, és majdnem tíz éven át harcolt az amerikaiak ellen, nem csak hogy egy észak-vietnámi katonát állít erősen önéletrajzi ihletettségű regényének középpontjába, de közben elveti a hazájában kötelező pátoszt és ideologizálást (éppen emiatt 2006-ig be is volt tiltva ez a kötet), így nem marad más mint a fájdalom, az őrület, na meg ahogy a címben is olvasható, a háború szomorúsága.
Az igazság nyelvei tulajdonképpen olyan, mintha beülnénk egy Rushdie-szemináriumra: ott rejlik benne az író elképesztő műveltsége és tudása, miközben rengeteg elgondolkodtató kérdés kerül elő. Rushdie pedig úgy mesél az irodalomról, hogy közben folyamatosan beleszövi a személyes élményeit és tapasztalatait is.