SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
„Kiszabadítom az árnyékból az anyámat” – ez a cél lebeg a középkorú elbeszélő előtt, amikor édesanyja portréját rajzolja meg egy regényben, melyben visszatekint a gyerekkorára és újraírja a családi narratívát. Az apja ellen lázad azzal, hogy anyjára emlékezik, aki egész életét az önfeladás láthatatlanságában töltötte. Toxikus családi légkör, egy elszigetelt anya, és a fiú, aki egész életében küzd a család okozta sebekkel.
A nehezített pályán történő felnövekvés egy kislányból nővé érő, lángolóan vörös hajú főhős története, aki a benne lakozó düh és elszántság elegyéből tüzeket gyújt maga körül, amerre jár.
Az 1984-es születésű olasz a ’90-es években született, és az internet, valamint az ehhez szervesen kapcsolódó globalizáció fellendülésének sodró erejű szakaszában felnőtté váló generáció mára már igen tipikus tagjaira koncentrál, mégpedig a „digitális nomádokra”, akik szüleiket, barátaikat, szülőföldjüket hátrahagyva mindössze egyetlen laptop segítségével kívánnak boldogulni a világ nagyvárosaiban.
A magányos farkas boldogsága is a hegyekbe, méghozzá az olasz-svájci határ mentén húzódó Monte Rosa-hegylánc birodalmába vezeti az olvasót. Kicsit olyan, mintha az elődje, a Nyolc hegy koncepciójának kissé átírt, rövidített kidolgozása lenne: feszesebb, fesztelenebb, kissé felületesebb is, ám esszenciálisan benne van, amiért Cognetti szövegeit annyira jó olvasni: a meditatív hangvétel, a múló idő melankóliájának bemutatása, a néhány vonással felvitt helyzet- és jellemábrázolások, no meg az andalító hangulat- és tájképek.
A már-már polgárpukkasztó könyveiről elhíresült olasz író, Elena Ferrante Nő a sötétben című művével ezúttal a nyugati társadalom konvencionális női szerepeinek legszentebbikébe áll bele: az anyaságba. De elgondolkodtató bátorság vagy önkényes provokáció bújik meg a pillanatképek sokaságára épülő naplószerű írásban?
A Ferrante tavasz egyelőre véget ért. Lila és Lenu történetét besűrítettem egymás utánra, szünet nélkül, mivel kérte a folytatást. A 3. regénnyel érünk el arra a pontra, ahol a két nő élete elkezd egymástól erősen távolodni – és nekem személy személy szerint Elena Lila nélkül már nem volt annyira izgalmas. A főszereplők 20-as éveik végén, 30-as éveik elején járnak, fizikailag is távol egymástól. Mind a két nő tudja már, milyen is egy elrontott házasságban élni, a fókusz azonban itt Lenun van inkább.
Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám rá, hogy gazdag. Maga a szöveg is, ahogy a szépség fogalmát és annak változásait értelmezi egyes történelmi korszakokban, és a szöveg mellett rengeteg forrást és képet tartalmaz.
A legkülönbözőbb témák apropóján etikai kérdéseket boncolgat ebben a kötetében Umberto Eco, napjaink egyik legtekintélyesebb értelmiségi hangadója, akinek a neve most is, mint mindig, sokunk számára egyet jelent a legnemesebb szellemi izgalommal.
Meghatározhatatlan műfajú, sok tudományágat átfogó könyv, a képzelet és a valóság határán, önmegvalósításról, kötődésről, a minket körülvevő természetbeni, és ember által teremtett külső és belső világról, szép természeti képekkel, gyilkossággal, orvossal, rendőrrel, apával Idával Lugo papjával, kavicsgyűjtő kisfiúval… Nincs más hátra , mint elolvasni.
Kicsit billegősen egyensúlyoz a szirupos mese és az erőszakos realizmus között. Ruth karakterét kevésbé kidolgozottnak éreztem, annak ellenére, hogy a belső vívódásáról bőségesen kapunk adalékot, Christmas szimpatikusabb figura.