Móra nemlétező cipellője, avagy Cserzy Mihály bánata

De ki is volt Cserzy Mihály, akiről Szegeden utcát is elneveztek? A saját idejében rendkívüli módon ünnepelt és elismert írót, akit az újságok szerkesztői ostromoltak folyton újabb és újabb tárcákért, ma már szinte senki sem ismeri. Sokat fejlődött és változott az irodalmi kánon és annak megítélése is az idők folyamán, így Tömörkény és Mikszáth mellett Cserzy a kispadra szorult.

1962-ben viszont az író egyik fia, szintén Cserzy Mihály, a könyvtárunknak juttatta apja levelezésének egy részét. Cserzy hagyatékából egyelőre ismeretlen utakon a Somogyi-könyvtár és a Móra Ferenc Múzeum is kapott, így teljesen csak a három intézmény anyagainak feldolgozásával lehetne átlátni, mi minden maradt az utókorra az egykori szegedi híresség irataiból. Talán erre is sor kerülhet egyszer, addig azonban a jelenleg birtokunkban lévő anyag sem elhanyagolható, és nincs izgalmas történetek híján.

Móra Ferenc nevét természetesen jóval többen ismerik, az egyik legjelentősebb kulturális intézmény Szegeden, a „közművelődésnek” élő múzeum is az ő nevét viseli. Móra azonban nem élvezett mindig ekkora támogatottságot, elismerést. 1904-ben, mikor megpályázta és el is nyerte a Somogyi-könyvtár segédkönyvtárosi állását, sokakat magára haragított. Főként azokat, akik Cserzy Mihály pályázatát támogatták vele szemben. Cserzy levelezéséből az is kiderül, hogy egyvalaki, Tóth Béla szinte kikelt magából és egy életre elátkozta az emberiséget a döntést olvasva. Annak tükrében ez talán nem is meglepő, hogy november 8-án még a Pesti Hírlap Esti levél rovatában is erőteljesen kampányolt Cserzy megválasztása mellett.

A leveleket tanulmányozva az is kiderül, hogy Cserzy élete végéig nem hagyott fel eredeti szakmájával, a borbélysággal, így talán meglepő lehet, hogy igazából szeretett volna csak az irodalomnak élni (erre többen buzdították is), és végül csak a szerencsétlen körülmények fosztották meg ettől a lehetőségtől.

Nem kétséges, hogy mindez benne is mély nyomot hagyott, nem sokkal az elutasítás után például kilépett (vagy legalábbis ki tervezett lépni) a Dugonics Társaságból. Nem csak ő volt azonban, akit szíven ütött (felháborított) az eredmény. A döntés publikálásának napján, november 29-én Tóth Béla így írt Cserzynek:

„Mikor ma reggel az ujságban olvastam az önön esett nagy méltatlanságot, olyan fájdalmasan kiáltottam fel, mint akinek betörték a fejét. […] Ami darabka életem még hátra lehet, arra nézve döntő ez a mai tanulság. Elveszítvén az emberekben való hitemnek legutolsó maradványát is, megvető gyűlölséggel fogok ezentúl irántok mindenben cselekedni. Eddig sem szerettem őket valami nagyon; de azt véltem: vannak holmi kivételek. Most látom, hogy bolond, aki nem általánosít. Ha olyan szép, nemes, igaz ügy is bukhatik, amilyen az öné, akkor méltó, hogy farkasa legyek a nyomorult embereknek. […] Mégis némi mentség lett volna, hogy kutyabőr szerint tudós embert állítanak oda. De hogy egy olyan újságírócskát helyeztek önnek elébe, akiről eddig csak annyit tudni, hogy Móra Istvánnak az öcscse, az gyalázat a gyalázatban. […] Engedelmet kérek: de lélekben elokádom magamat.”

Természetesen nem volt mindenkinek olyan félelmetesen villás nyelve, mint Tóth Bélának, annyi azonban mindenképpen látszik a levélből, hogy Mórának korántsem volt piros cipellője, sárgaköves útja, sem kolbászból a kerítése. Egészen biztosak lehetünk ugyanis benne, hogy mások sem nézték jó szemmel, hogy a nagy Homokkal szemben (ez volt Cserzy írói álneve) egy – úgy látszik – akkor még nem sokra tartott zöldfülű kapta meg a könyvtárosi állást.

Azt is fontos azonban megjegyezni, hogy Cserzy és Móra kapcsolatán elvileg nem hagyott nyomot ez a történés. Cserzy halálakor Móra mondta a gyászbeszédet, és egy nem nevesített professzornak Cserzy gyermekei által írott 1954-es levél a két író közötti levelezésre is hivatkozik, mint annak bizonyítékára, hogy Cserzy sosem akarta hátráltatni, akadályozni Móra Ferencet. (Ezek a levelek valószínűleg a múzeum tulajdonában vannak jelenleg.)

Talán érdemes még megjegyezni, hogy Tóth Béla nem állt meg ott, hogy Cserzynek magánemberként írja meg a véleményét, kifejtette azt a Pesti Hírlap hasábjain is, az 1904. december 8-i számban. Érdemes elolvasni a rövid kis cikket, nem csak azért, hogy összevethessük a levél és az újság közti hangnembeli eltéréseket, hanem mert Tóth megemlít egy izgalmas sorsú, olasz borbély-írót is, Giovanni Dolcettit, akivel egyébként Cserzy szintén levelezésben állt.

Örülünk, hogy könyvtárunk állományába is kerültek ezek a levelek, mert újabb bizonyítékai, hogy elődeink sokkal zajosabb és „botrányosabb” életet éltek, mint általában feltételeznénk, és hogy sok egyéb más mellett mindenekfelett érdemes a korai 20. század napilapjait is fellapozni alkalmanként.