Ércsapolás, párosodó farkasok, kővé váló fák, viszkető fogú gazdasszonyok – avagy régi magyar karácsonyi tanácsok és megfigyelések a 16-18. századból
A karácsonyról a legtöbbeknek valószínűleg a töltött káposzta, a szaloncukor, a bejgli, vagy a feldíszített fenyőfa jut az eszébe (egyébként nagyon helyesen, tegyük hozzá). Azonban talán nem kevésbé érdekesek az ünnepet övező babonák, újévi jótanácsok sem. A karácsony közeledtével gondoltuk, talán érdekes lehet, hogy a régi időkben milyen hagyományokat, hiedelmeket ismertek az emberek, hogyan készülődtek az ünnepre és az újévre. A következő válogatás teljesen szubjektív és nagyrészt Dömötör Teklától[1] kölcsönzött adatokat tartalmaz, érdekessége leginkább abban áll, hogy majdnem mindegyik idézet forrása megtalálható a Régi Könyvek Tárában.
Elsőnek mindenképpen a kalendáriumokat kell megemlítenünk, hiszen a könyvnyomtatás kezdetétől rendkívüli népszerűségnek örvendtek. Az első naptárt, amelyről tudomásunk van, Regiomontanus adta ki latin és német nyelven 1474-ben; ez a kiadvány még öröknaptár volt, vagyis olyan kalendárium, melyet bármely évben fel lehetett használni. Az első specifikus évre szóló naptár 1513-ban jelent meg. Az első magyar nyelvű naptárt pedig, amelyet ismerünk, Székely István adta ki Krakkóban feltehetően 1545-1550 között. Ezeket a kis naptárakat csíziónak is szokás nevezni.
A Csízió eredetileg 24 soros öröknaptárt jelentett, mikor minden hónaphoz kétsoros versikék tartoztak, a 16. századtól azonban kiegészült csillagászati, egészségügyi és állattartási ismereteket tartalmazó szövegekkel, majd mikor a naptárakból eltűntek az eredeti versikék, elvesztette a csízió elnevezést is, és megszületett a kalendárium.
Több magyar nyelvű csízió is fennmaradt, most abból idézünk, amelyet a könyvtárban kézbe is lehet venni, az RA 8315-ös jelzetű naptárból. Mint minden rendes csízió, ez is tartalmazza a fontosabb egyházi ünnepeket és a szentek ünnepeit az – ezúttal 4 soros – hónapra szóló versekkel együtt; december és január hónapoknál például a következőket olvashatjuk:
December:
E hóban jól lakom, azt végeztem,
És kövér disznót is kell vétetnem.
Amellett testemet is tartom melegen,
Hiszem, hogy tisztességgel meg vénhedem.
Január:
Ez hóban a füstben aszaltatom,
Jól eszem s iszom, s vígan lakom,
Semmi véremet most nem bocsátom,
Mert nem egészséges bizonnyal tudom.
Na igen, a vérbocsátás. Mai szemmel nézve már legalábbis furcsa, hogy ezek a kis naptárak pontosan rendelkeztek arról, hogy mikor érdemes magán, sőt melyik karján eret vágni az embernek; a fent idézett nyomtatvány szerint „az egészséghez kívántatik az is, hogy az embernek teste a felettébbvaló vértől megtisztuljon, mert végre cholerába változik és megrothad.” Kissé bizarr érvelés ez, de ha úgy tekintünk rá, mintha a véradást propagálnák, már rendben is vagyunk.
Érdemes azonban megjegyezni, hogy a korban teljesen elfogadott gyógyászati beavatkozásnak bizonyult az érvágás eljárása. „Az érvágás története a római orvos Galenus idejéig nyúlik vissza. Galenus azt tanította hogy a vér az ételek terméke az ember szervezetében. A gyomor elérése után az étel folyékonnyá válik majd eljut a májba, ahol vérré válik. Néha az emberek azonban »felesleges« vért termelnek ami aztán a betegségeket okozza mint a láz, a fejfájás, meg a »rohamok«. A szervezetnek tehát meg kell szabadulnia a felesleges folyadéktól.”[2] A középkortól pedig egyre népszerűbb eljárás lett, úgy hitték, javítja az emésztést, a hallást, a látást, és fékezőleg hat a szexuális késztetésre is.[3] A beavatkozás meglehetősen sokáig, még a 20. század elején is tartotta magát, és nem egy ember halálához vezetett, többek között II. Károly és George Washington halálában is közrejátszhatott. Teljesen barbár dolognak azonban semmiképp nem kell tartanunk; ha már felmerült korábban a véradással való összefüggése, érdekes adalék lehet, hogy 2012-ben alapoztak egy kísérletet annak bizonyítására, hogy az érvágásnak lehetnek pozitív hatásai az elhízott, cukorbeteg emberek esetében. „A vizsgálatban 64 elhízott ember vett részt, akik mindannyian metabolikus szindrómában szenvedtek. Felétől 300 ml. vért vettek a vizsgálat kezdetén, majd egy hónappal később 250-500 millilitert. Hat héttel az első vérvétel után azoknak akiktől két alkalommal vért vettek javult a vérnyomásuk, a vércukor, és a koleszterin szintjük.”[4]
Nemcsak kis évkezdő, évzáró versikéket találhatunk azonban a csízióban, hanem hosszabb eszmefuttatást is arról, mivel érdemes foglalatoskodni decemberben, januárban, illetve milyen esetben, milyen időre lehet számítani.
„December, Karácsony hava
Karácsony havában gyakoroljad a húst, egyél meleg és hevítő étkeket, nem árt ezokért a borétek, és a jó bor, melyben áztattak tárkony gyökeret, gyömbért, spikát,[5] fa héjat és zsályát; a füves liktáriom is hasznos, de ne egyél káposztát, élhetsz mind érvágással mind köpölyözéssel.
Hogy ha Karácsony napja Holdtöltére esik, a régiek számtartások szerént bő esztendő lészen; mennél közelebb a Hold fogytára, annál jobb. Továbbá még azt is tartották, hogy örökségnek amely fát levágnak Karácsony havának hét utolsó napján, az meg nem rohad, a szú sem eszi meg, és mennél tovább áll, annál erősebb, és keményebb, úgyannyira, hogy végre kőhöz hasonlíttatik. […]”
Úgy látszik, az elhivatott töltöttkáposzta–fogyasztók (mint maga a bejegyzés írója is) előtt két út állt a régi időkben:
1. vagy megtagadják ösztöneiket és böjtölnek,
2. vagy vállalják a veszélyt, hogy az ünnep másnapján esetleg szó szerint vérüket kell adniuk a megelőző élvezetért.
Amennyiben valaki kipróbálja a fenti ízesített borreceptet, kérjük, számoljon majd be az élményről; ugyanígy, ha valaki egy januári reggelen arra ébred majd, hogy kővé vált a karácsonyfája.
Január havára a következőkkel számolhatunk:
„Januarius, Boldogasszony hava
Boldogasszony havában igyál jó bort, és ha vagyon, édes italt. Az ürmös bor mellednek fájása ellen igen jó; borssal és füvekkel temperált étkek hasznosak, azonképpen a liktáriomok, és eleven gyömbér, megeheted a kövér disznópecsenyét, kolbászt és ludat mustárral, vagy borsos ecettel. Eret ne vágass.
Ha mennydörgést hallasz e hónapban, kegyetlenek halálát jelzi.
Kis Karácsony napján a reggeli veres ég hadat, és pokol időt jelent. De mikoron fénylik Szent Pál, minden termés szépen áll: havas pedig, vagy esős, ha leend, mértékletes esztendőt jelent. Felleges ha lészen, vagy ködös, könyörögjünk az Úristennek, hogy hirtelen haláltól minket megoltalmazzon.Kemény kegyetlen hidegű Boldogasszony havában született gyermek nedves és hideg természetű lészen, tiszta önnön természetében, de nagyra vágyó, kevély, igen akaratos, minden szépség szerető, tobzódó, magamutató, nyájaskodó a szép személyekkel, de haszontalan; részeges lészen és kártyás, az attyáról maradtat hamar felönti e közre és megemészti.”
A régiek nevében is szeretnénk elnézést kérni a januárban születettektől a fenti rágalmakért – az íróknak nyilván fogalmuk sem volt róla, miről beszélnek. Bár az is lehet, hogy az újságírói agyafúrtság egy korai példája áll előttünk, mikor is a botrány adta el a naptárakat.
Ezzel sincs még vége azonban a karácsony emlegetésének a Csízióban, találhatunk ugyanis egy olyan részt is, amely az egész eljövendő évet megpróbálja feltérképezni csupáncsak a Karácsony este állapotából kiindulva.
„Karácsony napjából jövendő egész esztendőnek állapotját miképpen ismerhetni meg Karácsony estvéről
Hogyha Karácsony este és éj tiszta, szél és eső nélkül vagyon, azt remélheted kétség nélkül, hogy jövendő esztendőre bor búza és mindenféle gabona nagy bőséggel terem. De ha esős és szeles idő vagyon, búzának és bornak szűk termése lészen. Napkeleti szél ha fú, mindenféle baromnak dögleletségből halálát jegyzi; a napnyugati szél pedig királyoknak és főuraknak betegségét és halálát jelenti, mely mind gazdagot, mind szegényt egyaránt elhord. De örüljünk annak, hogy ha éjszakai szél fújdogál, mert bő és csendes esztendő lészen, ha megérjük. Hogy ha pedig alszél délről támad, mindennapi betegséget és jajt jelent minékünk.”
Azt hiszem, már ennyiből is látszik, hogy az emberiség mindig is fölöttébb pozitív gondolkodású volt. Abból a részből, amely azt taglalja, ha erre és erre a napra esik karácsony, az mit jelent a továbbiakban, most csak azt emelném ki, amely idén érint minket.
„Ha Karácsony napja szombaton [esik], akkor jó tél, de háborgó és nagy hó lészen, szeles tavasz, de nyár kedvetlen, ritka zab terem, [a]miért drága és az embernek nagy kárára lészen.”
Reméljük, ezúttal nem jön be a régi jóslat, és sűrű zab terem majd. Viszont nem a csízió az egyetlen kiadvány, amely foglalkozik a karácsony és újév témakörökkel. Csuzy Zsigmond Evangéliomi trombita c. könyve (RA 3410) például külön prédikációt tartalmaz minden adventi vasárnapra, karácsony napjaira és még a karácsony utáni napokra is. Ezek a szövegek azonban nagyjából olyanok, amilyenekre számíthat az ember, így nem idéznék belőlük, csak egy érdekességre hívnám fel a figyelmet a karácsonyt követő vasárnapi prédikációban, a boszorkányok említésére. A Karácsonyt követő vasárnapi prédikációban találkozhatunk ezzel a mondattal: „bűvölő bűbájosok… akik ezekben a szent napokban sokféleképpen babonáskodnak s hogyan is reménylhetik az ilyetén varázslók üdvösséges feltámadásokat?”
Ezekben az években néhány ember ellenkezésének és felvilágosító szándékának dacára még igen intenzíven folyt a boszorkányüldözés Magyarországon, elég csak 1728-ra gondolni, mikor Szeged hírhedté vált egy olyan horderejű boszorkányper után, melynek iratait a bécsi udvar 100 évre titkosította, a város pedig 1830-ban is megtagadta a nyilvánosságra hozatalukat.
Igazi csemege még Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediája (RA 5318), ebben olvashatjuk ugyanis a Házi, paraszti és örökre való kalendáriumot. Ebből megtudhatjuk, hogy a decemberben „őröltetett liszt és süttetett kenyér egész pünkösd napjáig eltart, száraszt és jól megelégít”, „a zöldellő karácsony havas húsvétot hoz”, illetve ekkor „oltalmazd fejedet a hidegtől, s gyomrodat a tejes, paréjos étkektől, bort igyál s egyél jó fűszerszámos étkeket, erősen dolgozzál mindazáltal”.
Ha január elseje szombatra esik (amint idén is), akkor „iszonyú forgószeles tél, zűrzavaros tavasz, és rossz gabonák” vannak a jövőnkben. Továbbá leírja még, hogy ebben a hónapban „a farkasok bagoznak tizenkét napok alatt, s nem is többször az egész esztendőben”, hogy „élj ekkor fűszerszámos étkekkel, meleg étellel-itallal, és borjúhússal; újbort is igyál, de mértékletesen, lágy-meleg egű helyet keress, fejedből sem árt kevés vért kivétetned, Vénusszal ne igen barátkozzál”, „a bort ekkor töltsd más hordóba”, „eret ne vágass, hanem feredővel élj”.
Látható, hogy nem kevés átfedés van a Csízió és Apáczai tanácsai között, tehát vagy ugyanahhoz a jósnőhöz jártak, vagy azonos forrást használtak fel a tanácsaikhoz. Apáczai Beda Venerabilist jelöli meg forrásaként, aki a 7–8. század fordulóján élt középkori szerzetes, író, tudós volt. A Csízióról tudjuk, hogy Regiomontanus naptárját vette alapul, aki viszont Bedánál jóval később élt, Hunyadi Mátyás korában, így nem zárható ki, hogy ezeknek a megfigyeléseknek az ősforrása Beda legyen.
A hónapokra lebontott tanácsok után találhatunk még az időjárásra vonatkozó jövendöléseket is, például 29 esetet, amikor bizonyosan eső lesz, többek között, „ha az ebek füvet rágnak és hasuk korog”, „ha a fonó leányok a guzsaly alatt igen szunnyadnak”, „ha a gazdasszonyok fogai viszketnek”, vagy „ha a pépes étek belül a fazékhoz ragad (sül)”. Szelet jeleznek elő „a nehezen meggyúló gyertyák”, „a nődögélő tenger és az abban hallatott zúgás”, „a reggeli mennydörgés, a hegyek zúgása és a berkek murrogása”. Tiszta időre akkor számíthatunk, ha „a bagoly éjszaka hallgat”, vagy ha „a disznók nem szaggatják s hányják széjjel a kévéket, szalmákat vagy szénákat”.
Habár az Ördögi kísírtetekből régi példányunk sajnos nincs, de Bornemisza Péterről mindig érdemes beszélni, főleg, ha nála is találkozhatunk valamilyen karácsonyi tanáccsal. A bűbájosokról szóló fejezetben olvashatjuk, hogy „a tyúkokat asaggal szurkáld meg Karácsony estin az ülőbe, hogy tojjanak”. Bevallom, fogalmam sem volt, mi lehet ez a tárgy, de a mindentudó internet segítségével Sylvester Lajos nyomán megtudtam, hogy „az azsag egy hosszú karó, amellyel a kemencében égő kötéságból keletkezett szenet – a parazsat – harizsálva a bot végével ellenőrzik, hogy a kemence alja eléggé felhevült-e.”[6]
Nem mindenki örült azonban a karácsonyi, újévi szokásoknak, Bod Péter például kifejezetten elítélően beszél a számunkra is megszokott, ünnepi tevékenységekről Szent Heortokrátes avagy a’ keresztyének között elő fordúló innepeknek … históriájok c. művében (RA 4316). „A pogányok keresztyénekké lévén ez az megrögzött rossz szokás a keresztyének közé is béjött, hogy azt töltötték 1. nagy vigasságban, 2. egyik a másiknak köszöntésekben, 3. ajándékoknak küldözésekben, amelyek mind édesekből, mézes tészta-neműből, fügékből, mazsolaszőlőkből állottak, 4. utcákon nyargalóztanak, a gazdagoknak ajtójokon éneklettek, muzsikáltak, 5. zöld füvet, ágat tettek el a házban, a személyek számok szerint, abból jövendöltek”.
Valóban, ha valaki elolvassa a fenti listát, nem is tudom, hogy nem borzad el ennyi „fertelmes vétek” láttán. Bod Péter helyzetét nem könnyíti meg, hogy egy későbbi megjegyzésével ő maga is belép az általa annyira elítélt, megszólt jósok, jövendőlátók klubjába: „még a mi időnkben is sok rendeletlenségek mennek véghez; bizonyítják ezt azok, akik újesztendő éjszakáján zöld fű vagy hagyma kalendáriumot készítenek. Nem is lehet mindenféle babonát eltörleni amíg ember lészen a földön”.
Ha babonák alatt az általa előbb felsorolt tevékenységeket kell értenünk, remélem, igaza lesz. Koncentráljunk inkább az előtte szólókra, akiknek sokkal egészségesebb tervei voltak az ünnepekre, mint minden mulatságot megtagadni maguktól. Reméljük, sikerült kicsit bemutatni, hogy néhány száz évvel ezelőtt sem nagyon voltak más szokások, mint manapság, az ünnep alapvető kellékei nagyjából akkor is ugyanazok voltak. De aki személyesen szeretne meggyőződni, hogy helyesen kezdi-e az újévet, látogasson el a Régi Könyvek Tárába és böngéssze kedvére a régi irodalmat. Mindenkinek nagyon kellemes ünnepeket kívánva végezetül az eddigi példák mellé még egy abszurd, karácsonyi képeslapválogatást is ajánlunk a viktoriánus kori Angliából, és amelynek javát távoli könyvtáros kollégáink digitális gyűjteményeiből állították össze.
[1] Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás, Budapest, Neumann, 2004. http://mek.oszk.hu/04600/04696/html/dtnaptari0036/dtnaptari0036.html
[2] https://fitoterapiakalauz.hu/elfeledett-terapia-xxi-szazadi-atiratban-az-ervagas/
[3] https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/multunk/ok-gyogyitottak-regen-a-hoher-az-orvos-es-a-fuvesember/
[4] https://fitoterapiakalauz.hu/elfeledett-terapia-xxi-szazadi-atiratban-az-ervagas/
[5] A spika a Csízió 1986-os kiadásának jegyzetei szerint búzakalászt jelent. https://mek.oszk.hu/05100/05199/05199.pdf
