Robin Hobb: Bolond kötelesség I-II.
Robin Hobb felveszi Fitz és a Hat Hercegség történetének fonalát – a Látnokok után jó 15 évvel. Borzcsíkos Tom álcájában Fitz csöndesen éldegél egy eldugott erdei kunyhóban Éjszemmel és Sorssal, amikor múltjának fontos figurái megjelennek nála és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy visszarángassák Kosvárba, a politikai véráramba, illetve a világ sorsának alakítói közé. Árny célja, hogy rávegye, tanítsa saját vér szerinti fiát Kötelesség herceget a Mesterség használatára, a Bolond komolyabb kihívással áll elő: meg kell találnia az eltűnt herceget, életben kell tartania és vissza kell vinnie a béke megszilárdítása miatt kötendő eljegyzésére. Ebből az alapszituációból indul el az utazás, amely során a Látnokoknak szembe kell nézniük önmagukkal, sorsukkal, végzetükkel. Alapvetően próbálok objektív szempontok alapján értékelni, mint a karakterek, a világ felépítése, belső logikája, fejlődnek-e a szereplők, vagy milyen az elbeszéléstechnika, meg ehhez hasonlók. Mondjuk, mintha tanítanám a regényt. Itt ezt kb. el is dobom, és ismét meghajlok a szerző előtt, mivel az a ritka érzésem támadt, hogy jó volna olyan mágikus képességet birtokolni, amit Hobb leír. Az Ösztönre gondolok. Egy olyan kapocsra, ami az ember és az állat elméjét összefűzi egy egységbe, kölcsönös tiszteleten és szereteten alapulva. Ez az ötlet pedig olyan gondolkodásmódot takar, ami az állatokhoz fűződő viszonyt egészen másképp értelmezi, nekem rendkívül szimpatikus módon, már csak önmagában ezért is szerettem ezt a regényt. És csöppet sem elfogulatlanul hozzáteszem, megjelennek a macskák is, kisebbek és nagyobbak egyaránt, ami szintén nagy piros pont nálam. Mindemellett foglalkozik az öregedés-elmúlás-elengedés kicsit sem könnyű kérdéseivel, amitől ez sem lesz egy vidám könyv, de ez senkit ne riasszon el. Hobb nagyon őszintén nyúl a témához és nem egyszer facsarodott össze a szívem 1000 oldalnyi felvezető története alatt. Nekem ez a regény megint nagyon betalált.
Budapest : Delta Vision, 2018
