Robinson és a Kék Bolygó

Kim Stanley Robinson és művei… s talán a legfontosabb könyve

A címlaprajz csak egészen kicsit „füllent”, mert tényleg Robinsonról lesz szó, mégpedig egy olyan Robinsonról, aki valóban keresi és kutatja az ember lábnyomait az idegen planétákon, s még az is igaz, hogy miközben guggolva ezeket vizsgálja, közben erőteljes pillantásokat vet a Földre is, a mi otthonunkra, a Kék Bolygóra. Persze ez nem gyermekkorunk kedvence, Defoe Robinsonja, hanem az angolszász világban igen gyakori vezetéknevet viselő másik híresség, Kim Stanley Robinson, a kortárs amerikai író. Az írás apropója, hogy most egy különösen felkavaró és nagyon fontos témát érintő nagyregénye jelent meg, és úgy tűnik, a nálunk még nem annyira ismert írót is érdemes kicsit bemutatni: én ehhez most azt az utat választottam, hogy a kedvenc és talán legfontosabb regényeiről is beszámolok, miközben a net és a blogok kritikáiból és véleményeiből is idézgetek.

Az író

Kim Stanley Robinson a hosszú, tudományos alapossággal kidolgozott, időnként szinte már szélsőségesen realista regényeiről ismert, és ezt szokás szeretni benne: egy jól megírt gondolatkísérlet sokszor izgalmasabb bármilyen csavaros és akciódús sztorinál. Cserébe a kifejezetten történetközpontú irodalmat, vagy pláne a kizárólag könnyed szórakozást kedvelő olvasóknál általában kevésbé népszerű, nem mindenkinek jön be, ha a hangsúly a világon és a környezeten van a karakterek és az események helyett.

Kim Stanley Robinson (*1952) amerikai sci-fi- és/vagy disztópiaíró.

A szerző az Illinois állambeli Waukeganban született. Gyermekkorában Dél-Kaliforniába költöztek és ő maga is ott ragadt, ma is ott él. 1974-ben diplomázott a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen, irodalomból. 1975-ben a Bostoni Egyetemen szerzett angol szakos diplomát. 1982-ben Robinson eredeti egyetemén, San Diegóban angol irodalomból PhD fokozatot szerzett. 1982-ben első doktori tanácsadója Fredric Jameson irodalomkritikus és marxista tudós volt, aki azt javasolta Robinsonnak, hogy dolgozza fel Philip K. Dick műveit. Jameson úgy jellemezte Dicket akkor Robinson számára, mint „a legnagyobb élő amerikai írót”. 1984-ben Robinson doktori disszertációja, The Novels of Philip K. Dick címmel kemény kötésben is megjelent az UMI Research Press kiadásában. Maga a disszertáció és a téma kapcsolata az íróval is igen jellemző, és későbbi egész pályájára kiható.

Mintegy húsz regénye és számos novellája jelent meg, de talán leginkább Mars-trilógiájáról volt eddig ismert. Műveit 24 nyelvre fordították le. Számos regénye és elbeszélése ökológiai, kulturális és politikai témájú, és hősei gyakran tudósok és/vagy vezetők. Robinson számos díjat nyert, többek között a legjobb sci-fi regénynek járó Hugo-díjat, Nebula-díjat, ill. a World Fantasy-díjat. Munkásságát a The Atlantic „a realista és rendkívül irodalmi sci-fi írás aranyszínvonalának” nevezte. A The New Yorker egyik cikke szerint Robinsont „általában az egyik legnagyobb élő sci-fi írónak tartják”.

Mars-trilógia (1992-1999)

Több sikeres regény után sok olvasó a Vörös Mars című regényére figyelt fel igazán. Hatása a filmek és sorozatok világában is jelentkezett: az elmúlt években például indult egy nagyon újszerű vállalkozása a NatGeo-nak. A tervezett 2033-as Mars-expedícióról készítettek egy játékfilm-típusú sorozatot, én ilyesmire eddig nem emlékszem ezen a csatornán (később több hasonló is követte, de talán ez volt az első ilyetén próbálkozás, kicsit még a dokumentarista mini-sorozat és a játékfilm-sorozat határán). Az első részben mindjárt az egyik fő földi helyszín, a filmbeli NASA központi díszterme ( a gödöllői egyetem aulája.) A sorozat érdekessége, hogy nem klasszikus sci-fi valójában, mert csak olyasmi van benne, ami rendelkezésre áll ma és várható, hogy akkorra lesz. S nem is kalandos, tehát űrháború vagy lények nem lesznek benne. Ami van, az technika, technológia, műszaki és emberi nehézségek, a nagy út, a felőrlődés, bezártság stb. Aki ismeri a Vörös Marsot, az könnyen ráismer. Nem azért, mert a regényből készült a sorozat, hanem mert ugyanaz az iskola, úgy is mondhatnánk, ez a film nem jöhetett volna létre, ha az ábrázolás stílusát és módszertanát K. S. Robinson nem honosítja meg, mert amivel jellemeztem ezt a filmes opust, ő is pontosan ezen a területen a legjobb.

Négy, magyarul is megjelent regénye ún. világteremtő regény, ami alatt azt értem, hogy olyan alapossággal rajzolja meg alakjait, az ő világukat és működteti azokat, hogy az már néha a valóságba való bekukucskálásnak hat. Több regénye közül ez az említett Mars-trilógia első része egy közeljövős utazásról szól, annak előkészületeiről és konfliktusairól, ill. a letelepedés utáni gondokról és megoldásokról. Pont, mint a NatGeo film, csak sokkal részletgazdagabban. Hogy lehet ez szórakoztató? Kb. úgy, amikor az ember azt mondja 20 évvel az olvasás után, hogy mi is volt az érdekes a Dickens Pickwick Klubjában? A történet? Ja, azt nem tudom már, de ahogy leírja a korabeli angol világot, a hétköznapokat, az ábrázolás gazdagsága és hihetősége, az maga az emlék, ami lenyűgöz még ma is.

Olvasva Robinsont, az ember nem győzi csodálni, hogy ebbe 10 évet beletett, hogy mindennek utána járjon és így minden kérdésemre is valóban választ is adjon. Akit érdekel ez, hogyan is juthatunk el a Marsra és az mivel jár, járhat azoknak, akik útra indulnak, az olvassa el. (Mindenestül, a háttérsugárzástól az utazók eltérő politikai jövőképét illetően a nyersanyagok előállításán keresztül a szükséges szerszámokig és gépekig, a minőségbiztosított szervezésen (!!) át a konfliktuskezelésig, s persze az összezártság erotikájáig…) Útravalóul ehhez a regényhez még annyit, hogy nem csak a tudományos felfedezés miatt kell elindulnunk, azt hiszem. Lehet, hogy most (úgy értem, a következő 100 évben) kezdődik majd el az emberiség bolygóközi élete, amiben a jövő századok reménye ez az utazás lehet. Hogyha elhasználjuk és kinőjük a Földet, azt túlélhetjük-e mint értelmes faj…

A Vörös Mars angolul trilógia lett, azaz van folytatása. Sőt létezik egy 4. kötet is, ami a témához kapcsolódó novellákat tartalmazza. Magyarul sajnos csak az első vaskos könyv jelent meg, igaz, két kötetbe kötve.

[Eredetiben: The Mars trilogy. 1. Red Mars (1992) – Colonization, 2. Green Mars (1993) – Terraforming, 3. Blue Mars (1996) – Long-term results, 4. The Martians (1999) – Short stories.

Kim Stanley Robinson: Vörös Mars I-II. (Mars-trilógia 1.) N&N, Budapest, 2001. 958 oldal. Fordította: Danka Sándor · Illusztrálta: Gőgös Károly, Nagy Zoltán.]

Aurora (2015)

Egy másik fontos mű az Aurora, sok regény közül, ami akár kalandregény-típusú sci-fiként is olvasható, de valójában, mint egy jó klasszikus Stanisław Lem–regény, gondolatiságában is erős, akár esszéfüzért is ki lehet belőle operálni.

A sztorija sem közömbös, s külön érdekes, hogy egy terhelt, fura kiskamasz –  és tudós családja – szemüvegén keresztül nézve a dolgokat ébredünk rá fokozatosan a valóságra. Mert nem a Földön vagyunk és indulunk apuval vitorlázni a tavon… hanem egy 14 km hosszú, több generációs (azt hiszem, 170 év körül járunk az úton…) űrbéli Noé-bárkáján, több, mint 2000 telepessel száguldunk a Tau-Ceti egyik bolygójának Föld-szerű holdja felé, és közben két alternatív hatalmas óriáskerék forog egy 14 km-es tengelyen: az A és B kerekek, amik 57 km hosszan, sok 4 km-es kapszulában őrzik az emberiség sok tucat biológiai és társadalmi lenyomatát, konzerválva és közben életben is tartva. Csakhogy amint közeledünk … igen, Huston, van egy kis problémánk… csakhogy Huston 14 fényévnyire van, és 28 év alatt fordul meg az üzenet a Földről. Egyedül vannak, minden gondot, konfliktust és kihívást ott és nekik kell megoldani. A technikait is, de a társadalmit is: nem jönnek az ENSZ-kéksapkásai, nem küldenek valahonnan egy jó vakcinát… a kibéküléshez konfliktusaikban is, magukban kell megtalálni a hitet, rációt és erőt. Talán a Hajó maga, a nagy kvantum alapú A.I. segíthet persze…, de hát őt is emberek programozták, így maga is emberszabású kicsit…

Ha valaki nem szereti a technikai sci-fit, annak is érdemes kipróbálnia ezt a könyvet, mert ez a mű, sőt K.S.R. többi regényei is, inkább társadalmi regények, kísérleti utópiák… nagy parabolák és panorámák az emberiség jövőjének történetéből. S még ehhez egy zárógondolat-kísérlet: még akkor sem kell megijedni, ha felsejlik az is, hogy a nagy illúzió, a kirajzás a csillagok közé, az ember érzékeny biológia léte miatt, az idő és távolságdimenziók végtelen nagyságrendi eltérése okán (a kozmikus idő és a biológiai lét ideje és távolságai) nem más, mint egy kevesek megálmodta vad képzelgés, s nem a közös sors: a Földet kell megtartanunk talán, és nem a menekülés útjait fürkésznünk! Hisz, ahogy a zseniális Carl Sagan mondta: lehet, hogy vannak intelligens társaink valahol a kozmoszban, de az is lehet, hogy évmilliárdokkal utánunk vagy előttünk jöttek, s bár millió évekig fejlődtek, civilizációjuk nyomai is millió évek óta eltűntek… de ez sem zavar majd minket, hisz lehet milliárd év távolságban is vannak tőlünk, a térben is, nem csak az időben. S ha látszólag együtt is létezünk, amire odaérnénk a térben, már ők nem lesznek, és talán nekünk sem lenne hova vagy miért hazatérni… Persze az a nagy kérdés, hogy szépen szólva: a biológia lét terhét az isteni intelligenciánk le tudja-e és akarja-e vetni, hogy végtelen csillagközi vándorként szellemünket és ne testünket örökítsük a kozmoszra???

És még egy érzékeny utóirat e regény olvasóinak: a regény utolsó kb. 40-50 oldala egy nagyon fontos tengerparti jelenet, egy „fürdőzés” leírása. Kulcsjelenet, a szövegkonstrukció összes feszültségének valamilyen feloldása. Az egyik legjobban megírt és legköltőibb irodalmi szöveg, amit mostanában olvastam… ráadásul a születés, az anyából való kilökődés, az új életre kelés, az őstenger és a belőle való kiemelkedés stb. annyi-annyi szimbolikájával, a makrokozmosz és mikrokozmosz gyönyörű játékával… (Csak elkelt volna egy jobb, szépirodalmi felkészültségű fordító, ennek hiánya itt már nagyon látszódott…)

[Eredeti mű: Kim Stanley Robinson: Aurora (2015) * Agave Könyvek, Budapest, 2015. 502 oldal, puhatáblás · Fordította: Farkas Veronika]

A Jövő Minisztériuma (2020)

2017-ben megjelentetett egy tulajdonképpeni előzményregényt K.S.R.  Nem, nem úgy értem, hogy annak  szereplőivel dolgozik ez a másik könyv, hanem a problematikával. (Kim Stanley Robinson: New York 2140).

Ugyanis ez a New York-könyv is klímaregény. A regény New York városban játszódik 120 év múlva, amelyet tartósan elönt az éghajlatváltozás okozta két jelentős tengervízszint-emelkedés. Így a Nagy Alma (ahogy az amerikai szleng mondja: Big Apple) jelentős része tartósan víz alatt van, de az épületek felső emeletein még mindig laknak emberek, akárcsak a mai Velencében. E regénynek Robinsontól nem szokatlan eleme, hogy általában véve is igen kritikus a kapitalizmussal, a szabályozatlan pénzügyi rendszerekkel és a piacgazdaságokkal szemben.

Azt hiszem, a Jövő Minisztériuma nagyon fontos regény, s nem csak K.S.R. pályáján. A könyvnek remek és széles körű sajtóvisszhangja volt nálunk is, világszerte meg főleg, ezekből párat idézgetek is. Nem is csak azért ajánlom, mert nagyon szórakoztató, sőt még csak azért sem, mert nagyon jól van megírva (úgy értem, hogy jelentősebb irodalmi szint lenne, amit képvisel…). Nem, nem mondható ez.
Hanem azért, mert korunkban alapvetésnek számít. Van, amikor egy politikai szatírának indult film az (pl. Diktátor), volt, amikor egy kápolna mennyezeti freskója (Sixtus), vagy egy származástani szakkönyv (Darwin), de akad úgy, hogy éppen röpirat vagy újságcikk, esetleg egy szellemet üldöző királyfi drámája… lehet, most egy nem is annyira jó regény az. A fontos mű.

Most akkor pár szó a Jövő Minisztériumáról…

Elsőre egy madártávlati összefoglaló, amit Gaura Ági  Moly-társtól kivonatolok ide:
 
Nem korunk legjobban megírt regénye – mégis korunk egyik legfontosabb regénye, azt hiszem. Olyan történetbe ágyazza a megkerülhetetlen, szemléletváltást előidézhető tudást, amely az arcodba tolja, hogy ha nagy tömegeket akarsz megszólítani, akkor már nem szimbólumokkal telített irodalmi művekkel kell kommunikálnunk a bioszféra állapotát, mert azt vagy felfogja valaki, vagy nem, és már nincs időnk arra, hogy még szimbólumokat is magyarázzunk; hanem úgy, hogy mindenkinek, aki ezt a kezébe veszi, leessen: nagyon késő van már cselekedni, de még talán létezik olyan forgatókönyv, amely nem az ember kihalásával oldja majd meg a bioszféra-problémát. Robinson hihetetlen tudású szakember, aki úgy mutatja be az összefüggéseket (elsősorban a kapitalista szemlélet és a bioszféra romló állapota közti összefüggéseket), hogy az érthetővé válik a laikus olvasó számára is, és ha nem is marad meg minden információ az agyunkban a bankok működési mechanizmusáról és a karbonlekötési folyamatokról, azt biztosan nem felejtjük el, hogy egyrészt miért fontos változtatni most, azonnal, azon, ahogyan élünk, másrészt miért olyan fontos, hogy elhiggyük: még érdemes változtatni.

---

Még a könyv hazai megjelenése előtt a 444-es kitűnő anyagot állított össze a könyvről  az alábbi címmel: „Sci-fiben írta meg, hova vezet 30 éven belül a klímaváltozás, de nagyon nehéz nem véresen komolyan venni”

A 444-es írás aztán így folytatja:
…Robinson regényének alapállása nagyjából az, amit az ENSZ alá tartozó IPCC legutóbbi jelentése is kimondott: jobb már biztos nem lesz a helyzet a bolygónkon. A további melegedés elkerülhetetlen, ezzel együtt pedig fel kell készülnünk a tengerszintek emelkedésére, a gyakoribb és erőteljesebb hőhullámokra, villámáradásokra és tüzekre. Mozgásterünk így is van még, és a különféle modellek alapján a fosszilis energiahordózók gyors és teljes kivezetése még mindig érdemi különbséget jelenthet ahhoz képest, ha nem változtatunk semmin. A kérdés leginkább az, hogy hogyan képzelhető el ez a folyamat globálisan, és milyen társadalmi és gazdasági következményei lennének.

Hála Istennek tehát a hazai visszhang igen jó volt könyves berkekben is, így pl. a Könyves magazin cikke, amiben így vélekedik a szerző, Apró Annamária:

Robinson rendkívül kidolgozott, végig tudományos alapokon nyugvó regénye olyan, mintha egy utolsó atomjáig bekamerázott világban játszódna, ahol mindenki szemtanúja egy új, igazságosabb világot hozó szuperválságnak. A 109 fejezet folyamatos képernyőváltás: a bolygót pásztázó kamera képe hol az antarktiszi kísérleti gleccserfúrásokat mutatja, hol egy menekülttáborban időz, majd a világ pénzügyi vezetőinek találkozóját kapcsolja, vagy egy fotonra közelít. A Robinson által rajzolt jövőkép szó szerint globális: az egész bolygót érintő éghajlati krízis és az állandósuló természeti katasztrófák ellen csak akkor tehetünk valamit, ha mindenki hozzájárul a megoldáshoz a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, a politikusoktól a jegybankelnökökig és az afrikai bányászokig. Robinson egyértelművé teszi, hogy nincs másik bolygó és nincs más út, mint a teljes emberi civilizáció összefogása az egyetlen élőhely megmentéséért. Közös akarat és szolidaritás nélkül nincs jövő.

A Mérce mindig színvonalas cikkei közt is találunk méltató írást a műről, s ez inkább már elemzés, mint könyvismertetés. Jellemző a könyvre, hogy a Mérce-cikk sem a tartalmát ismerteti, hanem mint egy kvázi szakkönyvnek, a gondolati struktúráját veszi górcső alá. A „Szolidáris Gazdasági Központ” által jegyzett írás például ezt mondja:

A könyvben felvetett reformkísérletek már-már zavarba ejtően széles skálán mozognak, ezért nem is lehet könnyen beskatulyázni a művet ilyen vagy olyan zöld/baloldali áramlatba.
A részben vagy egészében működő megoldások között egyebek mellett felbukkannak jegybanki eszközök (karbon mennyiségi lazítás, blokkláncalapú digitális pénz bevezetése), meredeknek tűnő geomérnöki projektek (vízszivattyúzás gleccserek alól, a légtér beszórása fényvisszaverő anyaggal), a tech platformok forradalmasítása, változatos társadalmi mozgalmak, vallási kezdeményezések, de még ökoterrorizmus is.
Ugyanilyen ügyesen és egyértelmű állásfoglalás nélkül lavírozik a szerző olyan ismerős zöld-baloldali dilemmák között is, mint hogy működhet-e bármennyire a kapitalizmus zöldítése, érdemes-e optimistának lennünk a technológiai fejlődést illetően, alulról felfelé vagy felülről lefelé kell és lehet inkább kikényszeríteni a társadalmi változást.

Jellemző még a Mérce-írás, a könyvet bemutató cikk címe is: „Egy könyv, amelyben az emberiség túléli a klímaválságot”

A világsajtó visszhangját pedig felmérni képtelenség, százával jelentek meg a világ nívós (netes és hagyományos) magazinjaiban és napilapjaiban méltatások, tényleg Dél-Amerikától New Yorkig és Párizstól Tokióig.

A Robinson-könyvek világa

Milyen egy Robinson könyv, és miért írtam, hogy nem is sci-fi ez, hanem utópia vagy disztópia inkább? Vagy inkább jövőre mutató társadalmi regények? Valaki egyszer úgy jellemezte Robinson regényeit, mint amelyek azt vizsgálják, hogyan alakítja át folyamatosan egymást a természet és a kultúra: pl. a Marsot mint a Föld helyettesítőjét a Mars-trilógiában, hogy globális szinten gondolkodjon az átalakulásról, mind társadalmi, mind természeti szinten. Alapkérdése az ökológiai fenntarthatóság. Robinson gyakorlatilag valamennyi regényének van ökológiai összetevője; a fenntarthatóság az egyik fő témája (az elsődleges témának erős esélyese a hihető utópia természete lenne). A kaliforniai-trilógia a technológiai és a természeti kereszteződéséről szól, kiemelve a kettő egyensúlyban tartásának fontosságát. A Mars-trilógiában a marsi lakosság egyik fő megosztottsága a terraformálással kapcsolatos eltérő nézeteken alapul. A telepesek azon vitatkoznak, hogy a kopár marsi táj hasonló ökológiai vagy spirituális értékkel bír-e, mint egy olyan élő ökoszféra, mint a Föld. Az Árral szemben teljesen ökológiai irányultságú mű, fő témája a globális felmelegedés.

A másik kérdéskör a gazdasági és társadalmi igazságosság, hisz Robinson műveiben gyakran vizsgálja a modern kapitalizmus alternatíváit, és írásai a kapitalizmus növekedésorientált alapjait elutasító gazdasági modellek iránti érdeklődést is tükrözik: a szakirodalom a fenntartható gazdaság közgazdaságtanát azonosította gondolkodására gyakorolt legfőbb hatásként. Robinson művei gyakran ábrázolnak olyan szereplőket, akik az őket körülvevő világ megőrzéséért és javításáért küzdenek egy olyan környezetben, amelyet az individualizmus és a vállalkozói szellem jellemez, és gyakran szembe kerülnek az ebben a környezetben működő vállalati hatalom politikai és gazdasági tekintélyelvűségével. Viták és konfliktusok: ez egy külön érdekes képlet, úgy is mondhatnám, K.S.R. könyvei – s ez az Aurorá-ra különösen igaz, ill. a New York-könyvre –, sokszor arról szólnak, hogy a jövő alternatíváiról lehet-e demokratikusan dönteni? S aztán hogy ezekben a vitákban mi lesz a szerepe az antropomorf és persze már kvantumszámítógép-alapú mesterséges intelligenciának…, s mi a kollektív felelősségnek, és az azzal szolidáris gazdasági érdeknek?

*

Mit is mondott a megdöbbent olvasó a Molyon, amit a mottóban idéztem? „Azt hiszem ez a legfontosabb könyv, amit mostanában olvastam. Arról szól, hogy mennyire el vagyunk késve. És hogy mennyire nem vagyunk elkésve….”  Eltöprengtem, s arra jutottam, hogy ez a sajátos dichotómia nagyon visszaadja ennek a regénynek (A Jövő Minisztériuma), de néha Kim Stanley Robinson egész munkásságának lényegét. Kicsit olyan, mint nekünk magyaroknak Madách. A megpróbáltatás és kétségbeesés sűrű képei, s aztán mégis ott a kapaszkodó: a remény. Annyi a különbség, hogy ez jóval több mint költészet és gondolat: Robinson néha meg is fogalmazza, leírja szinte szakkönyvszerű precizitással a megoldás útját, ami odáig vezet(hetne).

Fedezzük fel Kim Stanley Robinson könyveit! Főleg a Jövő Minisztériumát!

---

Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma

Kim Stanley Robinson, a science fiction egyik legnagyobb ma élő óriása a klímaváltozás olyan vízióját mutatja be ebben a regényben, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk.

A Párizsi Egyezményt aláíró országok kongresszusa egy új szervezetet alapít 2025-ben. Célja az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Hamarosan mindenki a Jövő Minisztériuma néven kezdi emlegetni. A teljes egészében fiktív szemtanúk által elmesélt történet arról szól, hogy milyen hatással lesz az emberiségre a klímaváltozás a következő évtizedekben. Az egyes fejezetek nem egy kihalt, poszt-apokaliptikus világban játszódnak, hanem a közvetlen jövőnkben – amelyben még az is előfordulhat, hogy legyőzzük az előttünk álló rendkívüli kihívásokat.

Az olvasó egy kétségbeesett felütésű, ám reményteli üzenetekkel teli regényt tart a kezében; a legeredetibbet és legerőteljesebbet, amit valaha a klímaváltozásról írtak. Eredeti mű: Kim Stanley Robinson: The Ministry for the Future (2020) * Agave Könyvek, Budapest, 2022. 640 oldal · Fordította: Farkas Veronika.