Egy ófrancia széphistória: Aucasin és Nicolete
Ezúttal egy irodalmi csemegét mutatunk be könyvajánlónkban. Az Aucassin és Nicolette egy ófrancia széphistória, amely a 12. és a 13. század fordulóján keletkezhetett. Műfaja chantefable, azaz félig versben, félig prózában alkotott elbeszélés. A kifejezés az utolsó sorokból származik: „No cantefable prent fin”, vagyis „A mi chantefable-nk a végéhez közeledik”. A bájos történet fennmaradását a szerencsének köszönhetjük, ugyanis mindössze egyetlen kézirat őrizte meg az utókor számára. Ezt 1752-ben fedezte fel egy francia középkorkutató, Jean-Baptiste de La Curne de Sainte-Palaye. A magyar olvasók Tóth Árpád veretes fordításában élvezhetik a művet.
„Hallga, mondok szép regét / örömét és bánatét,
két szép kicsi gyerekét, / Aucasin s Nicolete-et,
a fiú gyász életét, / nagy próbái seregét
fényes arcú hívéért. / Szép ének lesz, csodaszép,
illő, míves, szőtt beszéd, / bárki istenadta nép,
ha ki útján sírva lép / vagy kit kórság nyögni tép,
csak figyelje e regét, / s újra víg lesz, újra ép,
oly szép ének ez.
Aucassin, egy gróf fia és egy szaracén lány, Nicolette egymásba szeretnek, azonban érzelmeiket a fiú apja nem nézi jó szemmel. Külön-külön bezárja őket, de sikerül megszökniük. Az országot elhagyva számos kalandot élnek át, egy alkalommal azonban kalózok fogságába esnek és ismét elszakítják őket egymástól. Aucassin csónakját egy szél hazarepíti, ahol az övéi kiváltják és átveszi apja örökségét. Nicolete-tel pedig Karthágóban kötnek ki, ahol kiderül, hogy ő az ottani király leánya. Ennek megfelelő házasságot szánnak neki, ami elől muzsikus-álruhában megszökik, és szerelme keresésére indul. Végül egymásra lelnek, összeházasodnak, és – ahogy a mesélő mondja – megtalálták a tartós boldogságot.
„Aztán hosszú éveken
nem ért több gyászt Aucasin
s véle Nicolete-je sem,
búcsút mond hát énekem,
s nincsen több szavam.”
A történet első ránézésre tökéletes példája a lovagi irodalomnak: van benne idealizált szerelem, erdei pásztoridill, kalandok sokasága, és még a boldog egymásra találásnak is örölhetünk. Ezek teszik ma is szerethetővé ezt a régi francia mesét. Ha azonban kicsit a felszín mögé nézünk, akkor számos parodisztikus vonást fedezhetünk fel. A szerelmespár bolyongása során eljut Tolerole fiktív királyságába, ahol az uralkodó épp messze hadakozik. A fegyverforgatás persze nem meglepő eleme ennek a műfajnak – az már annál inkább, hogy itt a király fekszik gyermekágyban, és felesége gyűjti a katonai babérokat. Túl nagy veszélynek azért senki sem teszi ki magát: ezen a harctéren nyilak és golyók helyett sajtok és almák röpködnek. Amikor Aucassin segítő szándékkal harcba száll, több ellenséget megöl – mire gyorsan rendre intik, mondván: „Mifelénk nem szokás egészen agyonverni egymást!” Még a boldog befejezés is kapott egy enyhe fricskát: általában a férfi keresi fel trubadúrként a szeretett hölgyet, itt pedig éppen fordítva: Nicolete öltözik énekmondónak. Az egész történetet átható ironikus felhangot magyarázhatja, hogy a mű nem a nemesi udvarok szülötte, hanem Arrasé, egy jóval „polgáriasabb” világé.
Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a romantikus meséket és az irodalmi ritkaságokat.
A könyv jelen kiadását míves, a középkori illusztrációkat idéző színes rajzok díszítik.
(Budapest: Holnap, 2007)
Képek forrása: moly.hu és https://en.wikipedia.org/wiki/Aucassin_and_Nicolette#/media/File:Marianne_Stokes05.jpg
