Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg
„A múlt felidézése mindig a máról szól. És a múlt helyes ismerete segít abban, hogy megértsük, mi miért történik a jelenben, és miért úgy, ahogy.”
„A múlt felidézése mindig a máról szól. És a múlt helyes ismerete segít abban, hogy megértsük, mi miért történik a jelenben, és miért úgy, ahogy.”
Budapest önmaga egy élő képeskönyv. Önkéntelenül is felütjük, ahogy nap mint nap járunk benne, de általában csak átpörgetjük a lapokat. A látvány rögzül a fejünkben, de néhány közszájon forgó történeten kívül nem igazán tudjuk, milyen sztorikat nyel el a városszövet.
Bár történetei tűnhetnek szerteágazónak, valójában mégis arról mesélnek, milyen volt egy megváltozott, majd a változatlanságba (vagy változtathatatlanságba?) évtizedekre megdermedt, és megint később újból változni látszó országban felnőni.
Borbás Barna olvasmányos, kultúrtörténeti adalékokban bővelkedő könyvében előbb a békebeli labdarúgás Wes Anderson filmjeibe illő miliője elevenedik meg, aztán ahogy a 20. század közepe felé közeledünk, egyre sötétebb árnyalatokkal szembesít bennünket a kötet.
A több évtizedes összjáték számtalan kalandos epizódját megörökítő könyvben benne van mindaz, amit a filmekben láttunk, a kicsempészett papírokat a fürdőben fotózó ügynöktől kezdve a határon a legmegbízhatatlanabb vezetőre bízott menekülő tudóson keresztül egészen a kudarcokat legyűrő legendás közös fejtörésekig minden.
A mű áttekinti, hogyan alakult az ókorral való tudományos igényű foglalkozás, az ókortudomány, a kezdetektől napjainkig az egyes korok vezéreszméivel kölcsönhatásban, hogyan fejlődtek ki és alakultak azután éppen e kölcsönhatás eredményeképpen az ókortudomány egyes résztudományai és azok módszerei, másfelől hogyan hatott maga is az egyes korok gondolkodására, s hogyan lett így az ókorral való tudományos foglalkozás az európai és a magyar művelődés szerves részévé.
Az 1979-ben született Irene Vallejo esszékötete, az eredetileg 2019-ben megjelent Papirusz nagy terjedelemben vállalkozik arra, hogy a könyv ókori történetén keresztül felülvizsgálja a kultúrtörténet valós győzelmeit és veszteségeit, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a történelem adott pontjain győztesnek és vesztesnek tűnőkkel.
Aki pusztán egy izgalmas indiános olvasnivalóra vágyik, az jobban teszi, ha bele se kezd. Akit azonban érdekel, miként is mentek a dolgok Amerikában mondjuk az 1867-es kiegyezés idején, az mindenképpen szánja rá az időt, mert ennél hitelesebb, tényszerűbb, bármiféle elfogultságtól mentes könyv nem sok van a piacon.
A Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története a dicsőséges/nevetséges/tragikus 133 napot az előző könyvhöz hasonlóan időrendben, de az államszervezéstől a külpolitikán át a hadi cselekményeken keresztül a közoktatásig különböző témánként, rengeteg name dropping-gal és easter egg-gel meséli el, nem kímélve egyik politikai oldalt vagy társadalmi osztályt sem.
A könyv a címében 100 bejegyzést ígér Velencéhez, s ezek bár nem túl hosszúak – igazából főként egy igényes képválogatáshoz fűzött kommentárokról van szó –, érdekes, izgalmas stílusban, sokat anekdotázva tálalja őket, és egyben jól használható információkat, idézeteket, személyes sztorikat és képeket is kapunk hozzájuk.