Sinkó Gy. Imre: „…Ha véget ér a kín”
100 éve született Sinkó György Liszt-díjas operaénekes, Érdemes művész, a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja. Munkásságáról könyvtárunk kiállítással emlékezik meg, amely március 22-étől júniusig tekinthető meg.
Emlékeit „Ha véget ér a kín…” címmel foglalta kötetbe; a kerettörténet szerint kórházi ágyán diktálta egy kóristahölgynek. A címadó idézet Verdi Don Carlosából, Fülöp király áriájából származik. Ez a darab a főiskolától kezdve végigkísérte pályáján. „Ebben a szerepben találtam meg magamat. Egy kicsit, negyvenévesen én voltam a Fülöp, a magányos és szeretetre vágyó, akarnok ember. Ember, akinek elképzelései voltak, és természetétől vezérelten kénytelen volt egész életét elképzeléseinek alárendelni és ezáltal válni magányossá.” A memoárból egy, a hivatását szenvedélyesen és mély szakmai alázattal szerető ember képe bontakozik ki. A Don Juant az „operák operájának” nevezte, a Kékszakállúról pedig így vallott: „Kevés ilyen csodálatosan férfias és mégis lírai, őszinte, karakterizáló zenét írtak basszushangra. Kár, hogy csak egy ilyent írt Bartók az operaszínpad számára.” [….] A Kékszakállúval szereztem művészi munkámban, az Aida Királya mellett, a legtöbb élményszerű jót.” További fontosabb szerepei a teljesség igénye nélkül: Sarastro, Rocco, Madarász Henrik, Ochs báró, Diocletianus. Utóbbi az Aranykoporsóból való, amely – a többihez képest – modern darab, a Sinkó által elismert és kedvelt Vántus István alkotása. Sinkó György odaadással, mély átéléssel dolgozott szerepein; arra is volt példa, hogy kisebb sérüléssel (lábujjtörés) játszotta végig a megkezdett előadást.
A könyv nagyon őszinte hangvételű, a művész kendőzetlen kritikával ír családjáról és pályatársairól egyaránt. Nem kíméli saját magát sem. Ahogy írta: fantáziálni tud, de hazudni nem. Meglehet persze, hogy nem mindig lehetett vele könnyű az élet. De az bizonyos, hogy ez neki is fájdalmas lehetett. Mindkét feleségével (Zsóka és Éva) megromlott a kapcsolata, és utolsó komoly szerelme, Imola is eltűnt az életéből. Tanítványai többségében csalódnia kellett, pedig pedagógusnak éppolyan odaadó volt, mint művésznek. „Összesen 35 éven át felsőfokon tanítottam is. Évekre menő gyönyörű elfoglaltság volt ez. Könnyfakasztóan megható jelenetek, küzdelmes órák, kemény összecsapások és harcok jellemezték ezt az időszakot.” Egyetlen diákjáról, Szűcsné Nagy Éváról (Mohos Éváról) írja, hogy „ő az egyetlen tanítványom, aki szeretetével és ragaszkodásával még ma is kifejezi irántam érzett megbecsülését. A többi mind elfelejtett. [….] Nem sokat vártam volna tőlük, [….] egy-egy levelezőlapot, ha másért nem, csak, hogy …. tudjam, mi van velük?!” Sinkó hozta létre a Simándy-emlékversenyt is.
A kritika mellett szép emléket állít mindazoknak, akik őt pályája során segítették. A teljesség igénye nélkül: a Zenedében, majd a Zeneakadémián is őt tanító Zádovszky Zoltánnak, Renzinek, Tóth Aladár igazgatónak, és Vaszy Viktornak. Utóbbit „áldott gonosz embernek” nevezi, megvoltak ugyanis a maguk konfliktusai, de Sinkó nagyon tisztelte. „Egy karmester csak akkor áll igazán a hivatása magaslatán, ha egyben jó pedagógus is. Vaszy teljes mértékben az volt! Azonkívül jó szeme és füle volt a rábízott munkatársai megítélésénél is. Nagyon sok tehetséges művészt emelt ki a kórusból vagy tánckarból [….] .” Többek között Vaszymak köszönhető a Dóm téri Szegedi Szabadtéri Játékok felélesztése. Sinkó a Szegedi Nemzeti Színház mellett mindkét szabadtéri színpadon játszott; első szegedi szerepe Sparafucil volt a Rigolettóban, 1953.08.22-én, az újszegedi szabadtérin.
Megismerhetjük a színházi élet visszásságait, például az Operaházban (ahol pályakezdőként ösztöndíjas volt) uralkodó merev hierarchiát és klikkesedést, néhány művész (például Székely Mihály) visszaéléseit, vagy immár Szegeden az örökös pénzhiányt. Megesett, hogy a romániai színházi követek fogadására szánt étel-ital árát a színészek adták össze, máskor pedig a statisztákat spórolták ki a Don Carlos koronázási jelenetéből. Az anyagi gondok Sinkó magánéletében is többször felbukkantak: volt úgy, hogy rokonoknál élt feleségével és gyermekeivel, máskor szükséglakásban húzta meg magát. Ugyanakkor a mulatságosabb emlékek is helyet kapnak a lapokon. Például az egyik Bohémélet-előadásban Gregor József (akire Sinkó szintén jó szívvel emlékezik) a szövegben szereplő sózott heringet egy akkoriban közismert reklám nyomán „bontott csirkére” cserélte, amivel harsány nevetésre bírta színpadon álló kollégáit. Vagy, ha egészen a gyermekkori emlékekig nézünk vissza: egy puskaporral végzett kísérletből „nagyobb baj nem lett, mert mire édesanyám hazaérkezett, már a füstszag sem érződött.”
A küzdelmes szakami és magánélet mögött felsejlenek a huszadik század tragédiái. Megrázó, ahogy a könnyelműen „háborús érettségiben” reménykedő kamaszoktól eljutunk a halottakig és a tönkrement életekig. Sinkó harcolt a második világháborúban, volt hadifogoly, az 1956-os események azonban már nem érintették közvetlenül. Pár mondattal mégis sejteti azt a sok fájdalmat, amit akkor számos embernek át kellett élnie. Látjuk a forradalmár tanítványaira büszke tanárt éppúgy, mint a gyermekét sirató családi jó barátot.
Végül az írás felé fordult; önéletrajzi kötete mellett több kisregény fűződik a nevéhez. „Az írással csak önmagamat találtam meg, társam nem akadt. Pedig minden eszközt megragadtam, hogy társra akadjak”. Akármilyen borúsak is az utolsó oldalak, hiszem, hogy az operarajongó közönség sosem fogja elfeledni. „Van benne valami rendíthetetlen nyugalom, kiegyensúlyozottság, ezért olyan meggyőző a Sarastrója. Van benne valami vibráló nyugtalanság, ez Fülöp királyát színezi. És van benne valami végtelen derű és sok humor, ezért talán leginkább a nagy buffo-szerepekkel hódította meg a publikumot (Don Pasquale, Osmin, Don Basilió, Don Bartoló, Ochs báró). Derűjének, humorának emberi mélysége és teljessége, kivált ezt az utóbbit teszi utánozhatatlanul kedvessé, mackós bájúvá.”[1]
(A fotók a művész úr hagyatékából származnak.)
(Szeged: Bába és Társai Kiadó, 2001)
[1] Az „Érdemes művész” kitüntetés kapcsán írta róla 1976-ban a Film, Színház és Muzsika című lap.
