„AZ ÖRDÖG BIBLIÁJA” A KÖNYVTÁRBAN
Új sorozatunk keretében minden hónapban bemutatunk egy olyan nevezetes napot, amely könyvtárunkhoz vagy az egyetemi élethez köthető. Előző cikkünket ITT olvashatjátok.
„Az ördög Bibliája”, romlásba vivő szenvedély (gondoljunk csak a Hídavatás ifjú öngyilkosára) vagy ártalmatlan társas szórakozás? A kártyázás számos arcát őrizte meg a hazai és a nemzetközi kultúrtörténet egyaránt. Több országban külön napot is szenteltek neki; nálunk ez december 29.
A Régi Könyvek Tára két, fametszéssel készült relikviát őriz, amelyek a 16. századból származnak: az egyik Bajorországból, a másik Frankfurtból. Hivatalosan magyar kártyának számítanak, de színjelzésük német. Fennmaradásukat korabeli könyveknek köszönhetik, ugyanis mindkettő kötéstáblákból került ismét napvilágra. Ha ezen a ponton egy szenvedélyes játékos könyvtári kártyapartikról kezdene fantáziálni, sajnos ki kell ábrándítanunk: ezek nem teljes paklik. A töredék három ívrészletből áll, amelyek összesen kilenc csonka kártyalapot tartalmaznak, többek között a makk V-öt, a VIII-at és a IX-et. A lapokat extra papírrétegek tették tartósabbá, a hátoldalukat pedig mutatós, kazettás virágminta díszíti.
A kártyákon látható ábrázolások (dobókocka, címerek, kutya, róka, tyúk és szarvas) feltűnően hasonlítanak a bécsi Hans Forster kártyafestő munkáira; ezt a stílust a szakirodalom „korai bécsi kép” néven ismeri. Aki szeretné összevetni a mi relikviáinkat bécsi társaikkal, az Iparművészeti Múzeumban megteheti.
Mióta csapkodjuk az asztalt ezekkel a mintás lapocskákkal?
A pontos választ sajnos nem ismerjük; távoli előzményei az ókori keletre nyúlnak vissza. Kártyaszerű játékokat Kínában, Indiában és Perzsiában egyaránt feljegyeztek. Feltehetőleg Európába a Mamlúk-Egyiptomból érkezhetett valamikor az 1300-as évek második felében. Franciaországban 1377-ben már ismerték.
Ami hazánkat illeti, az egyik első kártyaforma az Ambraser Hofämterspiel nevet viselte. A lapok magyar, francia, cseh és német udvaroncokat ábrázoltak, rangsor szerint rendezett formában; a kártyák színeit pedig a különböző országok címerképei adták. Ma a bécsi Kunsthistorisches Museumban tekinthetők meg. Nem sokkal később egy másik formában, Mátyás udvarában is előszeretettel űzték ezt a szerencsejátékot. Az első hazai kártyakészítő, Cappernel Ferenc, azonban csak jóval később, 1736-ban bukkant fel a színen. Sokáig úri mulatságnak számított a kártyázás; a jobbágyokat 1588-ig törvény tartotta távol az effajta élvezetektől. Sőt: az egyház tagjai legszívesebben mindenki számára betiltották volna, és ahol csak alkalmuk nyílt rá, ellene szónokoltak. Kapisztrán János egyik prédikációját követően a megrendült hívek számos paklit máglyán égettek el.
Amit most magyar kártyaként ismerünk, jóval később készült: Schneider József kártyakészítő műhelyében született meg az 1830-as évek derekán, és Schiller Tell Vilmos című drámája ihlette. Állítólag azért esett pont erre a lövészzsenire a választás, mert a mind radikálisabb reformokra vágyó hangulatban a közönség szabadsághőst kívánt látni a kártyákon. Rákóczi, Thököly, Bocskai és társaik ábrázolását a cenzúra nyilván nem engedélyezte volna, a svájci – tehát „német” – Tell Vilmos azonban nem szúrt szemet a cenzornak.
A manapság használt pakli „figurás” és „számos” lapokat tartalmaz; összesen 32-t. Nyolc Tell Vilmost és szabadságharcos társait ábrázolja, kettő pedig a zsarnok Gesslernek és csatlósának jutott. A csomag négy színt tartalmaz (piros, zöld, makk, tök), mindegyikhez nyolc lap tartozik. A magyar kártyával sokféle játékot lehet űzni: a legismertebbek az ulti, a snapszer, a ferbli, a zsírozás és a lórum. Bár a francia kártyát nem tudta ledönteni trónjáról, de Európa-szerte a második legkedveltebb kártyatípussá nőtte ki magát.
