Keveházi Katalinnal beszélgettünk

Könyvtárunk eddigi főigazgatója, dr. Keveházi Katalin, aki majdnem pontosan egy évtizede vezetője az intézményünknek, 2022. augusztus 16-tól nyugdíjba vonult. Keveházi Katalin az első és az utolsó munkanapját is a Szegedi Tudományegyetem könyvtárosaként töltötte el: 1980. augusztus 1-jén a régi könyvekkel kezdett el foglalkozni, majd 2003-2007 között a Feldolgozó Osztály vezetőjeként, 2007-től 2013-ig általános főigazgató-helyettesként, majd 2013. július 1-től könyvtárunk főigazgatójaként tett sokat az intézményünkért,  a magyar és a nemzetközi könyvtárügyért. Munkássága elismeréseként 2007-ben Bibliotéka Emlékéremmel, az idei augusztus 20-ai Nemzeti Ünnepen pedig Szinnyei József-díjjal tüntették ki, amihez ezúton is örömmel gratulálunk.
Első, nyugdíjasként eltöltött napjaiban válaszolt kérdéseinkre, ahogy Ő fogalmaz: “Igyekeztem nem közhelyesen, de röviden és “első felindulásból” adni a válaszokat.”   

A Szinnyei József-díjjal és Hubert Gabriellával, az Evangélikus Országos Gyűjtemény nyugalmazott igazgatójával, irodalom- és könyvtörténésszel

Mióta dolgozol az egyetem könyvtárában?
1980. augusztus 1-jén volt az első munkanapon a Dugonics téri épületben.

Hogyan lettél könyvtáros?
Azt is mondhatnánk, hogy véletlenül. A JATE BTK-n a történelem, latin és finnugor nyelvészet szakokat úgy végeztem el, hogy közben végig középiskolai latintanárnak készültem, lehetőleg az egykori iskolámban. Karácsonyi Béla, a könyvtár akkori főigazgatója nem mellesleg kiemelkedő tanáregyénisége volt az egyetemnek, és több tárgyat is tanított az öt év alatt: Árpád-kori történelmet tanultunk nála, klasszikus auktorokat és középkori szövegeket olvastunk vele, több speciálkollégiumát is felvettem. Talán negyedéves voltam, amikor egy éjszakába hajló latin nyelvtanóra után megkérdezte: nem volna-e kedvem az egyetemi könyvtárban dolgozni. Nekem???? Bár nagyjából azóta vagyok könyvtárhasználó, mióta megtanultam olvasni, (természetesen az egyetemi évek alatt is reggeltől estig a könyvtárban ültem), soha nem jutott eszembe a könyvtárosság mint életpálya. Addig nem nagyon izgatott, hogy hogyan működik a könyvtár, és hogy egész pontosan mit is csinálhatnak, akik ott dolgoznak (azt persze magától értetődőnek tekintettem, hogy mindenben rendelkezésre állnak). Köszönettel, de öntudatosan visszautasítottam a lehetőséget, azt sem kérdezve, mit kellene csinálnom, majd elkezdtem járni az ország gimnáziumait. Néhány hónap alatt kiderült, hogy sehol nincs szükség latintanárra. Jobb ötletem és más lehetőségem nem lévén, visszasompolyogtam Karácsonyi tanár úrhoz, és óvatosan megkérdeztem: áll-e esetleg még az ajánlata. Állt.

Mit jelent számodra a könyvtárosi hivatás?
Amikor könyvtáros lettem, először fura volt átkerülni a “másik oldalra”, és hosszú folyamat rájönni, hogy mennyi mindent kell tudni azokhoz a felhasználóként természetesnek és rém egyszerűnek látszó dolgokhoz, mint hogy az ember megtalálja, amit keres, legyen az adat, könyv, esetleg válasz egy kérdésre, vagy hogy kölcsönzéskor kezébe kapja pont azt, amit szeretne, esetleg javaslatot annak a helyettesítésére. A könyvtárosság nekem leginkább rendszerezést jelent. Ide értek a raktárak rendben tartásától a katalógusszerkesztésen, az online források elérésének a biztosításán át a megfelelő adatbázisok, szolgáltatások építéséig mindent. A rendszeralkotás célja a tájékozódás segítése, és akkor van értelme, ha az olvasó ezt magától értetődő módon használni tudja. A könyvtáros dolga pedig, hogy folyamatosan tanuljon meg mindent arról, hogy ez hogyan valósulhat meg.

Mi volt a legszívesebben végzett könyvtári munkád?
Ha most erre azt válaszolom, hogy mindig az, amit éppen csinálnom kellett, azt valószínűleg nagyon közhelyesnek fogjátok találni, pedig valahol mégiscsak így van. A Régi Könyvek Tára állományának a kigyűjtése, rendszerezése, a gyűjtemény megismerése, feldolgozása (talán az országban elsőként: azonnal számítógépen) nagyon izgalmas volt. Amikor teljes váratlansággal felkértek a Feldolgozó Osztály vezetésére, mondhatom, hogy kevés fogalmam volt arról, hogy mit is takar ez a feladatkör, aztán kiderült, hogy nagyon értelmes dolgokat lehet csinálni. Szerettem a feladatot is, a munkatársakat is. Az SZTE könyvtárainak integrációjára való felkészülés, meg maga a költözés hihetetlenül inspiráló korszak volt. Az első, könyvtárakra is kiterjedő uniós pályázatok kidolgozása és vezénylése során borzasztó sok hasznosat tanultam. Nagyon szerettem azt az időszakot, amikor a minőségbiztosításunk hitelesítésére készültünk. Főigazgatóként új és izgalmas, a saját intézményünk vezetésén túli feladatok is jöttek. Melyiket válasszam?

Mi volt a legnagyobb kihívás főigazgatóként?
Két tűz közé kerülni: a külvilágnak (beleértve az egyetemi közösséget is) én lettem az egyetemi könyvtár, a munkatársak számára pedig a külvilág. Mindkét irányban kiegyensúlyozottan és hitelesen kommunikálni, mindig a szükséges és elégséges mennyiségű információt továbbítani nem volt egyszerű feladat, és ezzel kapcsolatban olykor jogos kritikák is értek. Persze sokszor nehéz volt egy-egy új helyzet értelmezése, a megfelelő megoldások kisakkozása, a döntések meghozatala is.

2013-ban Dr. Szabó Gábor rektortól átveszi főigazgatói kinevezését

Mi fog hiányozni leginkább?
Egyrészt a napjaim keretei, másrészt – és talán főleg – azok a kapcsolatok, amelyek szakmai alapon alakultak, de sok esetben személyessé is váltak (és ilyen szinten reményeim szerint nem vesznek el teljesen). Reggelenként a könyvtárba való megérkezésemet (akármilyen hangulatban is voltam) mindig egyfajta feloldódás követte: jöttek a konkrét feladatok, amiket meg kellett oldani. Ehhez a legjobb szövetségeseket kellett megtalálnom: ez – szerintem – sikerült. Nagyon fognak hiányozni a munkatársaim, akik nem csak szakmailag, hanem emberileg, személyesen is sokat jelentenek számomra. Ilyen támogató kapcsolataim kialakultak az egyetemen és a szélesebb szakmai közösségben is: mindig volt kit felhívnom, ha tanácsra, segítségre, információra, akár csak megértésre volt szükségem, és mindig volt, aki hozzám jött hasonló okokból.

Voltak olyan munkatársaid, akiknek a jelenléte meghatározó és/vagy inspiráló volt számodra?
Nagyon hosszú és minden bizonnyal hiányos lenne a lista, így nehezen szánom el magam, hogy nevesítsem ezeket a munkatársakat. De azért mégis (és csak a közvetlen környezetünkből). Már említettem Karácsonyi Bélát, aki ráállított erre az útra. Mesteremnek tekintem Mader Bélát. Kokas Károlytól rettenetenetesen sokat tanultam. A mai napig nem tudok belépni az irodámba anélkül, hogy ne gondolnék Bakonyi Gézára. Most már nevek nélkül, de nem kevésbé fontosak, és sokan vannak: változó, de mindig nagyon támogató közösségként tudtam tekinteni a könyvtár vezetőire, és mindig bizalommal támaszkodhattam a legközvetlenebb kollégáimra, az Igazgatóság munkatársaira. Tőlük és velük is folyamatosan és rengeteget tanultam. Elmondhatom, hogy mindig inspiráló, és sokak számára irigylésre méltó volt számomra ez a környezet.

Mi a legkedvesebb emléked? Mire vagy a legbüszkébb?
Ez tényleg nagyon gonosz kérdés, mert nehéz egyet kiemelni az emlékezetes pillanatok közül. Az elsőt mondom, ami eszembe jut: nagyon izgalmasak voltak a könyvtárköltözésre való felkészülés évei. Ennek a folyamatnak a vége volt az a három hónap, amikor ténylegesen beköltöztünk az új épületbe: jöttek, jöttek a könyvekkel teli ládák, és mi, az összes könyvtáros (beleértve már a tanszékekről csatlakozott kollégákat is), “játszóruhában” pakoltunk a korábban meghatározott forgatókönyv és excel-táblázatban kidolgozott polcbeosztás szerint. Szerintem nem vagyok egyedül az ezzel kapcsolatos jó emlékeimmel. Az egész egy hosszú, nagyon jó hangulatú csapatépítő tréningként működött. Joggal lehetett jó a kedvünk: a sok-sok előkészület a gyakorlatban nagyon hatékonynak bizonyult. Szerintem egyébként világcsúcsot döntöttünk: három hónap alatt használható könyvtárat csináltunk több, mint másfél millió, hetvenvalahány helyről összehordott dokumentumból.

Mit gondolsz az olvasói szokások, a könyvtárak szerepének megváltozásáról?
Könyvtárnyi szakirodalom szól arról, hogy sajnos nem igaz az, hogy az elektronikus eszközök ilyen mértékű elterjedésével és a hálózat kizárólagossá válásával a digitális írástudás is együtt fejlődött volna: az előbbi folyamat sokkal gyorsabban zajlott, mintsem hogy az utóbbinak lett volna módja ezt megelőzni, vagy akár csak felzárkózni hozzá. Könyvtárosként azonban nem az olvasói szokások megítélése a dolgunk, hanem a támogatás, amit hívhatunk információszolgáltatásnak, meg felhasználóképzésnek is. Utóbbi nem okvetlenül formális oktatást jelent (azt is), hanem azt, hogy az olvasó a lehető legegyszerűbben megtalálja a szükséges szolgáltatást vagy szakértőt, felelőst. A könyvtárak szerepe ezzel tulajdonképpen nem változott, csak nem kevéssé bővült a feladatköre és felelőssége.

Véleményed szerint miért jó könyvtárosnak lenni?
Az a legjobb a könyvtárosságban (is), hogy állandóan új és új dolgokat kell tanulni hozzá: könyvtár szakos egyetemi hallgatóként (és ifjú könyvtárosként) írógéppel gyártottuk a katalóguscédulákat, kézzel építettük a katalógusokat, és nagyon izgalmas újdonságként a lyukkártyákról tanultunk (sose értettem pontosan ezt a dolgot), ma pedig repozitóriumokat építünk úgy, hogy azok bárhonnan a világból elérhetők legyenek, és nagyon sok bosszúságot okoz, hogy még mindig képtelenek vagyunk minden olvasó számára lehetővé tenni az online beiratkozás lehetőségét. Borzasztó jó érzés, amikor a könyvtár még a konkrét igények megfogalmazódása előtt oda tud állni a felhasználók elé egy-egy fontos újítással, már kidolgozott szolgáltatással. A mi könyvtárunkban sok ilyen élmény adatott meg nekünk.

Mit tanácsolnál a pályakezdő könyvtárosoknak?
Talán azt, hogy próbálják alaposan megismerni az egész intézményt. Ehhez kiindulásként nagyon hasznos segítség a nálunk szokásos bevezető képzés, de ne álljanak itt meg. Soha ne elégedjenek meg azzal, hogy tudják a saját dolgukat: próbálják meg megtudni, hogy adott feladatkör hogyan illeszkedik bele a nagy egészbe. Úgy gondolom, hogy ez sokat segít abban, hogy az ember tényleg fontosnak érezze, amit csinál.

Milyen terveid vannak a jövőre, a jól megérdemelt nyugdíjas évekre?
Nincs még pontos elképzelésem arról, hogy mire fordítom a most keletkező szabad időmet és energiámat. A gyerekeim mindenesetre lélegzetvisszafojtva várják, hogy a mostaninál aktívabb, és akár hirtelen előkapható nagymamája legyek az unokáimnak. Ezt én is örömmel várom. Úgy gondolom, hogy több időm és lehetőségem lesz a természetet járni, olvasni, filmeket nézni, hangversenyre, színházba menni, barátokkal találkozni, elkopott nyelvtudást feleleveníteni, elővenni esetleg olyan munkákat, amiket időhiány miatt félretenni kényszerültem. Hogy ebből mi valósul meg, az majd kiderül.
Azt mondják, a nyugdíjasok rém elfoglaltak (ezt már én is tapasztaltam a baráti körben: Mader Bélával például nagyjából egy éve próbálunk tető alá hozni egy kiadós beszélgetést) , és lehet, hogy ez esetemben is így lesz. Majd elmesélem pár év múlva.

Kívánjuk, hogy ez a sok szép és izgalmas terv teljesüljön, mindehhez pedig jó egészséget, és mindig elég erőt és energiát!

2022. augusztus 16-tól az SZTE Klebelsberg Könyvtár főigazgatója dr. Nagy Gyula, korábbi általános és tartalomszolgáltatásért felelős főigazgató-helyettesünk lett.  

Ezek is érdekelhetnek...