SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Mivel egy népszerű, és nagy becsben tartott műről van szó, kifejezetten bátor húzás volt Gregory Maguire részéről már önmagában az is, hogy ehhez hozzányúlt – és ráadásul ő teljesen újraértelmezte, gyakorlatilag feje tetejére állította az eredeti sztorit, és annak főgonoszát állította a középpontba.
A Varázsalmanachban az a legjobb, hogy nem borít ránk többtucatnyi száraz információt, hanem nagyon jó ízléssel szerkesztve, apránként mutatja be, hogyan alakult a varázslóvilág történelme, mi a Roxfort házainak múltja, kik voltak a Főnix Rendjének tagjai, de egy idő után annyira belemegy a részletekbe, hogy a Weasley Varázsvicc Vállalat mókás játékaitól a különböző roxforti szakkörökön át a hasznos varázsigékig minden össze van szedve benne, ami egy kicsit is számít a Harry Potter-regényekben.
„Lássuk, vihetünk-e egy kis káoszt az eddigi kellemesen unalmas életedbe.” Ez a mondat tökéletesen jellemzi ezt a regényt. Mert ha elolvasod garantáltan részed lesz némi káoszban a lehető legjobb értelemben véve.
Rowell fanficjének a lényege, hogy a karakterekre építsen fel egy teljesen új történetet, központi szerepben Simon és Baz romantikus kapcsolatának kialakulásával, de közben szilárd és kitaposott alapokból formálja újra az őket körülvevő világot.
A Kimondatlan név Larkwood első regényeként egy alaposan megírt, mindenre kellő időt szánó első kötet, amely egyszerre hat klasszikus fantasynek és újszerű kalandnak. Felépítése miatt néha tömör olvasmány és a cselekmény túlírtnak hathat, de ezekért a regény második fele bőven kárpótol.
A Vérből és hamuból egy remekül felépített bevezető rész ebbe a kissé horrorisztikus, ám különleges fantasy világba. Vérben, titkokban, akcióban és intimitásban nem szenved hiányt ez a regény, ráadásul a karakterei is szerethetőek. J. L. Armentrout bebizonyította, hogy a farkasos, vámpíros, kiválasztottas sztoriknak még nem érdemes fellőni a pizsicsillagot, mert van még bennük kurázsi.
Pedig máskülönben ez sem egy rossz regény. Zafón, ha nem is találta el úgy az arányokat, ha nem is mesél olyan varázslatosan, mint a nagyregényeiben, azért már itt megvillantotta tehetségét, és hibái mellett is lebilincselő könyvet írt.
Itt ezt kb. el is dobom, és ismét meghajlok a szerző előtt, mivel az a ritka érzésem támadt, hogy jó volna olyan mágikus képességet birtokolni, amit Hobb leír. Az Ösztönre gondolok. Egy olyan kapocsra, ami az ember és az állat elméjét összefűzi egy egységbe, kölcsönös tiszteleten és szereteten alapulva. Ez az ötlet pedig olyan gondolkodásmódot takar, ami az állatokhoz fűződő viszonyt egészen másképp értelmezi, nekem rendkívül szimpatikus módon, már csak önmagában ezért is szerettem ezt a regényt.
Ritkán járok utána a szerzőknek – félek csalódástól – de itt megkerestem Kathrine Arden honlapját, mivel szórakoztatott a gondolat, hogy milyen egzotikusnak érzik az amerikai szerzők az orosz folklórt. A csajnak van némi kötődése keleti szomszédainkhoz, élt Moszkvában össz-vissz szűk 2 évet. Az a tény minden esetre vicces, hogy egy fagyos, havas orosz történetet írt meg Hawaiin.
Marjorie Liu és Sana Takeda ezidáig idehaza három gyűjteményes kötetet számláló Monstress – Fenevad sorozata az utóbbi évek egyik legnagyobb fantasy szenzációja, mely mind a képregényrajongóknak, mind a fantasy szerelmeseinek nagy kedvence lett. A Monstress azonban jó eséllyel tarthat igényt a képzőművészet rajongóinak figyelmére is, ugyanis a szecesszió és a manga találkozásából született tablói az utóbbi évek legigézőbb képeit kínálják az olvasóknak.