A honfoglalástól a marengói csatáig

Szekér Joákim 230 éves története nyomában

A „Magyarok Eredete” és egy személyes indíték…

Amikor több, mint 10 évvel később a szegedi Egyetemi Könyvtárba kerültem, s ott éppen alig pár éve indult meg a régi könyvek feldolgozása, első dolgom volt, hogy kikurkásszam, milyen kincs került tizenéve a birtokomba…

A „futó” fejezetcím jelölésben benne volt a mű címe, de akkor még nem volt számítógépes katalógus, ezért nem volt triviális, hogy mi lehet az. Kis kutatással azért hamar kiderült, hogy a „Magyarok eredete” a felső margón az Szekér Joákim 1791-ben megjelent Magyarok eredete című kétkötetes munkájára utal. Mivel a könyvtárban fel is leltem ezt a kiadást, könnyen azonosítottam, hogy ez a meglévő könyvtöredékem ennek a műnek a 2. kötete, sőt az is kiderült hamar, hogy mindenképpen az első kiadás, mert a második kiadás befejezése teljesen más…

A „Szekér-jelenség“ feltérképezésében, mindmáig igen jó kalauzunk, a székesfehérvári ciszercita iskolai értesítőben, de különnyomatként is megjelent cisztercita főgimnáziumi tanár, Czapáry László kitűnő és alapos dolgozata, 1888-ból. (Az ifjú tanár munkája még a kor legfőbb humántudományi lapjának figyelmét is felkeltette, külön ismertetést kapott az Egyetemes Philologiai Közlönyben 1889-ben.) Ahogy az ember azonban a szálakat bogozgatja és egyre több apró részlet kiderül, láthatóvá válik az is, hogy mélységében s jelentőségében nem igazán ismerjük Szekér Joákim működését és életének részleteit. Elsőre kicsit korán jött csodabogárnak tűnhetne, de aztán kiderül, hogy egyháztörténeti, történettudományi, hadtörténeti, és nyelvtudományi fronton is sokszor egészen úttörő személyiség volt, sőt, nem feledkezhetünk meg a magyar regénytörténetben elfoglalt előkelő helyéről sem.

Máshonnan persze más megközelítéssel is találkozhatunk. Kosáry Domokos kétségkívül grandiózus Művelődés a 18. századi Magyarországon (1980) című munkájában, az az egy bekezdés emberünkről akár örökre képes bárkit elijeszteni attól, hogy Szekér Joákimra akár csak „rá is nyissa az ajtót“. Hisz Kosáry azt írja, hogy Szekér mint a ne­mesi „második” szint viszonylag korán jelentkező tollforgatója, súlyos zagyvaságokkal terhelt magyar történeti művet alkotott, amiben „a közös hun-magyar dicsőségtől és különböző más őstörténeti ka­landozásoktól kezdve szinte klinikailag együtt van minden jellemző tünet  … [így az ilyesmi]  az alsóbb nemesi szint öndicsőítő és felvilágosodásellenes szemléletébe“ illeszkedik pusztán bele. Nem mernék én ilyen nagy nevet cáfolni vagy bírálni, ezért inkább azt mondom, a mese végén mindenki maga döntse el, Szekér több-e és másabb-e, mint „a nemesi második szint“ felvilágosodásellenes nacionalista öndicsőítője…(Egyébként a modern irodalomtudomány — pl. Szajbély Mihály (A rege és rokonműfajai a XIX. század elejének magyar irodalmában) sokkal megbocsátóbb ezekkel a munkákkal kapcsolatban, mert látja azt, hogy nem csak az volt az elsődleges feladatuk, hogy a történelmi igazság nyomába eredjenek, hanem még előtte az is, s talán sokkal inkább, hogy a magyar nyelven való megszólalás erősítésében, esetünkben például a magyar nyelven történő monografikus történeti szaknyelv megteremtésében részt vegyenek.) Eredjünk hát akkor Szekér Aloyius Joachim (ahogy könyvei címlapján akkoriban állt) nyomába kicsit. Ki volt ő és miért érdemes rá emlékeznünk, miért nem érdektelen talán felidézni alakját és nem minden kaland nélküli élettörténetét és persze kiterjedt munkásságát?

A komáromi jó diák, aki ferencesnek áll

Szekér Joákim ábrázatját sajnos nem láthatjuk, ilyen kép, illetve metszet nem készült, vagy nem maradt fenn, arról az említett Szinnyei-lexikon sem tud, s az OSZK témafelelősei is úgy nyilatkoztak érdeklődő levelemre, hogy sajnos nem találnak ilyet.

Azt viszont jól tudjuk, hogy Szekér György 1752. július 5-én született Komárom városában (Szekér Pál és Orbáncsics Katalin gyermekeként) és valószínűleg alsóbb iskoláit ott helyben végezte. A Jókai-enciklopédiából az is kiderül, (s Jókai most úgy jön a képbe, mint a legnevesebb komáromi), hogy a „szekeresgazda” ott azt jelentette, hogy valaki tehetős és jómódú, én azt gyanítom a család neve is innen jöhet, a foglalkozásnévből. Az alig 16 éves diákról fennmaradt, hogy rétorként, azaz retorikát is tanuló felsőbb osztályos diákként a németet anyanyelvi szinten beszélte. 1768-ban lépett a ferences rendbe, mégpedig Keszthelyen, ahol 1769-es fogadalmát követően a jellegzetes csuha mellé a Joakim vagy Joachim szerzetesi nevet is megkapta. Diakónus, majd áldozópap is lett hamarosan (Nagyszombatban) és 24-25 éves korában már a budai teológián tanult, kitüntetéssel egyébként és a hittan mellett bölcsészeti tudományokkal is foglalkozott (1780). Levizsgázva így kerül Szombathelyre, bölcselet-tanárnak (1780), de aztán ide-oda sodorja az egyházi szolgálat: Budán paposkodott (1781), a királyi palotában is szolgált, majd hittanár volt Pesten (1783), később Nyitrán hasonlóan (1784). Fő műve, a „Magyarok eredete” előszavában maga írja, hogy az 1780-as évek második felében királyi tanítóként tevékenykedett a palotában és eközben egyre többet forgott világi körökben is, a politika és annak „csinálása“ is nagyon érdekelte, olyannyira, hogy rendfőnökei emiatt többször megrótták. Talán az is zavarta őket, hogy Szekér szónokként kezdett karriert csinálni, feltűnően foglalkoztatta a magyar nyelven való ünnepi beszédírás és -mondás lehetősége.

Czapáry tanár úr úgy mondja, hogy ezen évtized végén aztán „tanárkodási ideje alatt, de leginkább egy nyugalmas esztendejében (valószínűleg az 1789. év második és 1790. év első felében), melyben papi kötelességein kívül egyéb foglalkozása nem volt anyanyelvünk előbb-mozdítására ‘nemzetünk eseteiről való néhai elmélkedéseit’ anyanyelvünkön írásba foglalta, ‘más hiteles íróknak könyveiből megvilágosította’ és írásait Magyarok Eredete a régi és mostani magyaroknak nevezetesebb cselekedeteivel együtt cím alatt 1791-ben közrebocsátotta“.

Kettős kötésben: egyház és nemzetművelés

Ahogy korábban szerették mondani, a „nemzeti ébredés korában” – ez most kb. a Bessenyei és Kazinczy közti korszak – irodalmunk történetében nem ritkák, már csak iskolázottságuknál fogva sem, a „nemzeti lelkesedéstől átfűtött” pap vagy szerzetes írók. Sorolhatnánk Révai, Dugonics, Baróti-Sazbó, Virág, Verseghy, Rajniss és Ányos nevét, s ilyen értelemben melléjük kívánkozik Szekér Joákim neve is. Mondhatnánk, ő szintén két végén égette a gyertyát, azaz egyként próbálta szolgálni egyházát és szerzetesrendjét (elsősorban tanárként), de közben a nemzeti szellemű, anyanyelvű ismeretterjesztés, a magyar nyelven való írás is erősen foglalkoztatta, sőt az olvasóvá nevelés, s általában a nemzeti közművelődés előremozdítása, továbbá mindazok a gondolatok, amik a 18. század végi magyarságért, magyar nyelvért és kultúráért aggódó értelmiségben sorra felbukkantak. Ennek kifejezésére természetes módon kínálkozott az akkorra már tömegméretűvé vált és egyre elérhetőbb árú könyv és folyóirat, s befogadó közegként mindaz a felszabadultabb közszellem, ami – a felvilágosodáshoz, a II. Józsefhez köthető korszak és a francia forradalom után – nyögve-nyelve, de mégiscsak beköszöntött.

Mint sok sorstársánál, Szekér Joakimnál is gondokkal teli volt ez a kettős törekvés: világias gondolkodása, szereplései, társadalmi viselkedése, írói ambíciói és nem utolsósorban a főkegyúri jog értelmezése, például a pápai hatalom történelmi túlkapásaival kapcsolatban (ez utóbbiak persze történeti munkáiban), ellenérzéseket is keltettek. Ezzel függenek össze nem egyszerű életfordulatai is, hisz a ferences renddel is összekülönbözik, nagy nehezen ciszterré válik, majd az egyházi-szerzetesi világgal való újabb konfliktusa nyomán a napóleoni kor itáliai harcmezőin találjuk, mint a híres Splényi ezred tábori papját, például a nevezetes marengói csatatéren 1800-ban.

Komáromiak tudományt népszerűsítenek: Mindenes Gyűjtemény

Sok jó Hazafijaknak kérésekre … megindítjuk e’ Gyüjteményünket, még pedig ez után minden héten kétszer egy-egy árkust küldünk öt R. forint előfizetésért, mellyeket az ezt ólvasni kívánó Érdemes Hazafijak minden bátorsággal fel-küldhetnek frankón [bérmentesen] akár hozzánk akár a’ Komáromi Postamester Úrhoz.

Azt, hogy az anyanyelvi tudomány-népszerűsítés közel állt hozzá, mutatja a kor egyik neves kulturális egyesületében, társaságában az ún. Komáromi Tudós Társaság-ban való szerepvállalása. Ez a kör Komáromban Péczeli József szervezőkészségének köszönhetően alakult és egyik fontos feladata a Mindenes Gyűjtemény (1789-től) című – elég sűrű megjelenésű – úttörő kiadványsorozat szerkesztése és megjelentetése volt. A Mindenes Gyűjtemény kiadásában és az ebben a körben tevékenykedők számát a szakértők mintegy 30-40 főre teszik. Ez a csoport a lap megjelenésének megfelelően heti két alkalommal össze is gyűlt. Ez a vidéki társaság volt az elsők egyike a maga műfajában.

Szinnyei szerint a kör komáromi tagjai „ …Mindszenty Sámuel ev. ref. lelkész és Perlaky Dávid ág. ev. lelkész; a társaság többi tagjai: Illei János, jezsuita, Döme Károly esztergomi növendékpap, ki Komáromban született és neveltetett; Szekér Joakim, később cisztercita pap; Matovics József, jómódú városi polgár; Nagy Sámuel és Zay Sámuel komáromi orvosok, Csépán István, a kurátor fia…”

Más forrásból is tudjuk, hogy a társaság meghatározó részéhez tartozott és abban jelentős helyet foglalt el a tagok között Szekér Joákim. S azt tudnunk kell a későbbiek miatt, hogy a Mindenes Gyűjtemény a nemzeti nyelv ügyének egyik legszenvedélyesebb előharcosának számít a magyar irodalmi emlékezetben…

A fennmaradt példányok mai előfordulási gyakorisága szerint a kiadó (Wéber Simon Péter Pozsonyban) elég nagy példányban nyomtathatta ki a kétkötetes munkát, s majdnem húsz év múlva egy kicsit átdolgozott „itt-ott megbővítetett“ kiadás is napvilágot látott, de ez már Hartleben Konrádnál 1808-ban, Pesten. Mottója sokaknak bicskanyitogató lehetett akkoriban, de hát Szekér nem akarta elszerénykedni a munka jelentőségét. Révait idézte: „Ezt hunyorgó szemmel az irigy nézheti…“

Ma már nyugodtan mondhatjuk Szekér Joakimnak a hírnevet ez a mű, a „Magyarok eredete“ hozta el, mert ez akkoriban tényleg hézagpótló történelmi munkának számított. Miért is? Ilyen terjedelemben, az akkori időknek megfelelő modern szemlétben és módszertannal megírt anyanyelvű összefoglaló történeti munka, ami átfogóan tárgyalja az egész magyar történelmet, egyszerűen nem létezett. Nyugodtan mondhatjuk ez a mű az első kritikailag megírt, magyar nyelvű rendszeres történeti kézikönyvünk.

Ezeket próbálta kritikailag is egymással szembesíteni, ha ez nem sikerült, sokszor alternatív elbeszélést is ad. Kézikönyv jellege pedig elsősorban a szegmentációban van: szétszedte fejezetekre és alfejezetekre az eseményeket, próbálta a szokásos régi típusú narrációt szakszerűbbé, könnyebben meg- és visszakereshetőbbé tenni azáltal, hogy „beszélő“ fejezetcímeket és kivonatokat adott. Nagy kedvvel az eseményeket pontokba szedte és folyamatosan alkalmazta a humanista majd  barokk egyházi és filológiai irodalomban elterjedt ún. excursus eszközét: egy-egy dolog részletezve külön betűk alatti pontokba tárgyalva. Így pl. a Dózsa-féle parasztháború megtorlásánál a különböző források egyes állításait külön kiegészítő pontokba közölte, talán, hogy a főszöveg narratíváját ne terhelje meg vele.

Sokan (többek között az idézett Kosáry Domokos is) őstörténeti és más csodabogarak gyűjteményének tartják a művet, mert pl. hosszan elmélkedik a hun-magyar rokonságról vagy hitelt ad olykor a régi krónikák hagymázas elgondolásainak. Persze ezt is lehet fordítva nézni: sokkal kevésbé teszi ezt, mint bárki korábban és sokkal többször jut arra, hogy kritikailag kirostál oda nem illő vagy valószerűtlen eseményeket. Az is igaz, hogy a korabeli francia vagy angol történetírás szintjét ez nem igen éri el. De azt hiszem, annak is van létjogosultsága, ha magunkat korábbi önnönmagunkkal mérjük. De azért vannak benne „remek és furcsa“ előérzetek is: meredek, de bátor nyelvi összehasonlításokat alkalmaz a keleti nyelvek és a magyar közt, észrevesz rokonságokat, hasonlóságokat. Czeglédy Károly neves őstörténész-orientalistánk szerint pl. az őshaza egykori elhelyezkedésével kapcsolatban is van, ami forrást, adatot ő vesz észre, illetve először ír le magyarul (Meotis-vidéke és a magyarság viszonya tárgyában).

Szekér a munka első kötetét Vajda Sámuel tihanyi apátnak ajánlja. Az irodalommal foglalkozó és a „magyart nemcsak gáncsot nem esmérő magyarságra, hanem igaz erkölcsre is“ oktató Vajda a tihanyi bencés kolostornak 27 évig volt apátja. Az apátság birtokainak elvétele (1787) után Szombathelyen csendes magánosságban élt, s nyilván a városban szerzeteskedő és tanító Szekér ott ismerkedett össze vele. Az előszóból azonban más is kiderül, talán fontosabb is: „hazámnak, s magyar nyelvemnek tiszta szeretete vezetett, ha nem becsülöd is írásomat, becsüljed legalább hazámhoz, nemzetemhez való igaz szívemet, s anyanyelvemhez való szeretetemet“ — írja. S ezzel a lényeghez érkeztünk el.

Ezt a munkát, de a többit is részben mindig Szekér olyanféle „aufklérista“ motivációja hozta létre, ami igencsak odavaló a Bessenyei és Kazinczyék közt feszülő ívre. S ebbe bele kell, hogy tartozzék akkor még az adott tudomány vagy szakterület szókincsének és kifejezéstartalmának a megkeresése, sőt megalkotása, amit Szekér ezen munkájában, de a többiekben is folyton tetten érhetünk. Gondoljuk el, egy olyan korban vagyunk, amikor a saját országunkról szóló, például történeti művek és források minimum 95%-a latin nyelvű, ezért magáról a politikáról való beszéd, a történeti narratíva sem volt evidencia. Hogy a közbeszéd magyar szavaiból melyik szó avanzsál szakkifejezéssé, vagy alkotni kell-e valamilyen nyelv hatására egy egészen újat?

A cisztercita fordulat

Valószínűleg ennek a munkának néhány részlete valamely egyházi hatalmasság rosszallást is kivívta, mert Szekér komoly pressziók alá került. Világias viselkedéssel is szekírozták (sokszor járt polgári ruhába), de a fő baj az volt, hogy a pápaság történeti szerepét a Magyarok eredetében itt-ott kritikával illette. Ebből egy példa, hisz a mű II. könyve első paragrafusában így ír: 

VIII. Bonifáczius és V. Kelemen pápa igen kíméletlen bántak az excommunicatióval ezen időbeli nemes indulatú eleink ellen; midőn Wenczeslaus, Ottó és Károly Róbert idejében visszavonás vala országunkban a király választás eránt: mivel azt, mindazon püspököknek, ország nagyjainak és más Magyarországhoz tartozandó népeknek nyakokba csapták, valakik Károlyt, a kit a római pápa maga akaratja szerént magyar királylyá tett, bé nem akarták venni… Az excommunicálásra való hatalom nem a jelenvalók regulázására, hanem a hitnek, igaz erkölcsnek és az anyaszentegyház tiszta tudományának védelmére adatott kezekben az Isten titkai sáfárinak.

Konkrét ellenségét nem nevezi meg, de emlegeti. Mindez annyira elmérgesedett, hogy megfogalmazódott benne, a ferencieket elhagyja és a cisztercitákhoz lép át. Azért ez nem volt akkoriban sem megszokott eljárás, hogy a „kiváltképpen hatalmas” ellenségétől így szabaduljon. A ferenciek rendjétől búcsúzó Szekér 1793-ban még a szombathelyi rendház tagja volt, de már nem rendi hivatalt viselt, hanem Szegedy Mihály házánál nevelősködött; az 1794-ik év első felében pedig már a szombathelyi rendháztól is elszakadva Sopronban volt nevelő. Amúgy arra is utal Szekér, hogy irigység, féltékenység ugyancsak lehetett a dologban, már korábban is, erre utal az a bizonyos Révai „Holmi“-jából vett idézet, a mottó a Magyarok eredete címlapján: „Ezt hunyorgó szemmel az irigy nézheti.“ Végre hosszas utánjárás mellett sikerült szerzetétől elbocsátó levelet kapnia, mellyel 1794 őszén a szentkereszti cisztercita közösségbe kerülhetett. Belépésekor az Alajos szerzetesi nevet kapta és 1795-ben a római szentszéktől megjött a felmentő irat, majd a noviciátus leteltével — mert az újra kellett — 1795 novemberében a rendbe ünnepélyesen fölesküdött.

Hamarosan kiderült azonban, hogy gondjai nem oldódtak meg, a vele szembeni ellenségesség (vagy konkrétan valaki ellenségessége) nem csitult. Így újabb lépésében is csalódott. Valószínűleg ugyanazon okok miatt, melyek a ferencrendi korszakban már jelentkeztek, továbbra is igen zaklatott volt és ezek még jobban nyugtalanították. Elkeseredésében, hogy végleg eltűnjön a látókörből, beállt katonának, azaz tábori pap lett. A híres Splényi Ignác-féle huszárezreddel előbb Ausztriába vonult, majd az itáliai hadszíntéren látjuk viszont. De ekkor már a 19. század hajnalán járunk…

Tábori papság, kalandok Európában és a marengói ütközet

Ami e csatának leírásában hitelességemet illeti, elég legyen az az egy, hogy abban magam személyesen jelen voltam s annak környülállásait nem henyélő szemmel néztem, hanem mind a tartománynak fekvését és annak erősségeit szemesen kitanultam, mind pedig a hadiseregeknek mozdulásaira ügyelve, vigyáztam, melyeknek sok környülállásait emlékezetem hibáinak kipótlására írásban feljegyezni es nem mulattam.

(A marengói csata és azt megelőző környülállások, 1807)

Szekér az 1800. június 13-14-én vívott marengói ütközetet tehát azért írta le, mert ezen híres csatának „emlékezetre méltók voltak környülállásai, nagyok pedig és igen nagyok annak következései…” S ebben maximálisan igaza volt, tekintve Marengónál az osztrákok vezette koalíciós sereget egy nagyon kemény és általa is sokat emlegetett két napos összecsapásban Napóleon legyőzte. Már a kortársaknak is világos lett, hogy e csatavesztés következménye az volt, hogy Ausztria elvesztette mindazon tartományait és erősségeit, melyek a Pó és Mincio vizein túl voltak. Talán még ennél is fontosabb, hogy ezzel a csatával Bonaparte nemcsak a francia hadvezéri kar fölé nőtt, s így megszilárdította uralmát, hanem elindult az európai hírnév útján is.

Szekér munkája azért is érdekes, mert hitelesen leírhatta a csatát „s végre leírta, mert ezen hiteles följegyzései által azon idegen országi írókat akarta megcáfolni, kik ezen csatában elkövetett hibákat rovásra róják, s azokért akkori vezéreinket méltatlanul iskolázzák.“

Nemzetközi színtéren Szekér nevét egyébként a marengói könyve tette híressé. A szakirodalom szerint egyik vezető párizsi katonai iskolában a 19. század folyamán „kötelező irodalom“ lett a fordítása. Lehetséges, hogy így ő az első hadi írónk, akinek neve külföldre eljutott! A leírás szaktudományos tájékozottságára jellemző, hogy a szerzőt külföldön sokan magyar hadvezérnek hitték! A történet további érdekessége (s ez részben érthető is, hisz szakmunka jellegű és nem emlékiratszerű), hogy Szekér egyetlen szóval sem említi, hogy a megsebesült generálisok közül hármat a saját élete kockáztatásával ágyútűzből mentett ki, mint akkoriban írták „a feltétlen halál elől“, s közben maga is súlyosan megsebesült…

Ami a magyar nyelvűség és nyelvszemlélet szempontjából még fontos, hogy a könyvecske nyelvezete a néhol túlságosan hosszú mondatszerkesztés miatt olykor nehézkes, de a katonai életből vett idegen szakszavakat (amiket latinul, olykor németül vesz át) leszámítva, általában véve világos és könnyen érthető. Érdekes az is, hogy — néhol ma már nagyon idegenül hangzóan, de néhol sikeresen — katonai műszavakat meg is magyarosít.

A másik ugyanezen évi munka tehát ez a bizonyos fordítás: „Hadi tudományok, mellynek némelly fõ-tzikkelyjeit kézírásba foglalta egy nevét eltitkolni akaró tudós, és nagy méltoságu Hazafi. Eredeti valójában kiadta, és bévezetéssel megtoldotta  Szekér Aloysius Joachim most Nemes Splényi Gyalog-Regimentjének Tábori Papja“. A szaktudomány már korábban felvetette, hogy a megjelentetett könyv teljesen megegyezik egy feltehetően magas rangú tiszt munkájával, melyet így lelhető fel az OSZK Kézirattárában: „Hadi Feljegyzések. XVIII. sz. második fele. Egykorú kézirat számos ábrával” (OSZK Kt. Quart. Hung. No. 270. fol. 141. ). Úgy tudom, ennek a kéziratnak ismeretlen szerzőjét mindmáig nem sikerült azonosítani, de azt Ács Tibornak 2005-ben (Ács Tibor: A reformkor hadikultúrájáról, Bp. 2005) sikerült viszont megállapítani hogy, ez a „Hadi Feljegyzések“ című kézirat és a Szekér által szövegezett munka, a  „Hadi tudomány“ című könyv, egy és ugyanaz a mű. (Azaz lehet, hogy a magyar kézirat, Szekér kézirata.)
Ennek előszavában is azt járja körül, mint eddig:

… a mi magyar nyelvünkön még mind eddig nem olvastunk olly könyvet amellynel tzélja egyedül a Hadi Tudományban volna meghatá­rozva, ámbár olyanok már ez előtt jöttek világosságra, amelyek a Hadi Tudományt mellesleg érintik. Ilyen ama nemzeti Vitézünktől, Zrínyitől kiadott munka, mellyben a maga idejebeli katonáknak rendetlenségét dorgálja…[most azonban] „… olyan munka jelenik meg a Magyar Világ előtt, melly a Hadi Mes­terségnek fő tárgyait magában foglalja s azt Magyarul tanítja. Ez a maga nemében legelső könyv… nem az enyim; egyedül ezen Bevezetés folyt az én író tollamból. A munkának minden egyébb része egy tudós és Nagy Méltóságú Hazafiúé, akinek valamint nagy tapasztalása, úgy a Hadi dolgok­nak messze kiterjedő Tudományával is bír. Ezen Hadi Tudományt tárgyazó keze írását a végre akarta általam Haza fiaival közleni, mivel e nembéli munka Magyar nyelvünkön mind ez ideig nem találtatott és egyszersmind, hogy utat nyisson ezen tárgynak mások által teendő bő­vebb kidolgozására. Az volt azonban ezen Nagy Méltóságú Hazafinak kívánsága, hogy az ő neve fedezve maradjon.

Egyébként Markó Árpád hadtörténészi kiválóságunk arra jutott, hogy valószínűleg Splényi segítségével született e mű, de a fenti mondat mögé bújva talán maga Szekér írhatta. Eredeti latin vagy német kézirat mindenesetre nem került elő, sem a valódi szerző. (Markó 1959-ben úgy vélte, hogy ha kezünkbe vesszük az Iványi-féle katonai vezényszavak 1797-ből való összeállítást, abban szó esik Splényi kezdeményezésére készült műszó-jegyzékről is, s a felsorolt ve­zényszavak állítólag tőle erednek. Vagy lehet, hogy Szekér Joákimtól a magyar nyelvet annyira szívén viselő, s hadtudományban jártas tábori lelkésztől? Olyan szavak, mint a „Vigyázz“, „Igazodj”, „Lóra ülünk”, „Kardot ránts”, „Készülj”, „Töltés”, „Célozz” — „mind olyan kifejezések, amelyek nem erőltetett nyelvújítás torz szüleményei“ — mondja Markó Árpád.). A hadtudományi érdeklődés aztán úgy tűnik élete végéig megmaradt, mert utolsó munkája is e tárgyban született, egy német munkát fordított le a „Frantzia Országnak Polgári és Hadi Történetei a legrégiebb időktől fogva a Revolutió kezdetéig, és a Revolutió kezdetétől egész az 1810-dik esztendei háborúig.“ címűt 1810-ben.

Robinson: Szekér, a regényíró

Ekkor megint egy egészen érdekes fordulat következik be Szekér Joákim pályáján, a következő években teljesen más műfajban próbálkozik. A szépirodalom felé fordul: regényt ír!
Mindehhez azonban tudnunk kell, hogy a 19. század legelején még az olvasást elfogadható művelődési és szórakozási formának tartók sem tartották sokra a „románok bújását“, ahogy akkoriban mondták. Általános volt, hogy a vallásos szellemben nevelt emberek, s főleg a pallérozottabb tudós elmék is kicsinyléssel tekintettek a kalandos és szerelmes históriákra, amik ugyebár félrevezetik, vagy egyenesen a bűnre csábítják a romlatlan ifjúságot, megrontják az egészséges képzeletet, esetleg Ámor nyilaival sanyargatják a kedves olvasót, vagy éppen a vallástalanság magvait vetik el…

Dugonics után 30 évvel tehát regényt ad ki. Lukácsy Sándor kitűnő kötetében így ír róla (Magyar Robinson és egyéb irodalmi ritkaságok, Bp. 1987): „Régen szerették a hosszú címeket. Annak a kétkötetes könyvnek például, melyet Szekér Joachim cisztercita szerzetes adott ki 1808-ban és 1809-ben, ez volt a teljes címe: Magyar Robinson, vagyis Újvári és Miskei magyar vitézeknek viszontagságai és azoknak e világ külömbféle részeiben történt csodálatos esetei. Egy eredeti költeményes igazság, mely a gyönyörködtető történetnek előbeszéllése mellett külömbféle dolgoknak esméretére vezet. Írta Szekér Aloysius Joachim, előbb többféle tudományoknak tanítója, most tábori pap.“
Ekként indul Lukácsy Sándor bevezetőjének első bekezdése, mely ennek a különös könyvnek titkaiba avatja be az olvasót. Majd így folytatja: „Könyvének kiadásakor a szerző ötvenhat éves volt, és nagy hazafi. Korábbi munkáiban a magyarok eredetéről és nevezetes cselekedeteiről írt, és Robinson históriájának feldolgozásában is hazafias szándék vezette. […] S hogy a történet nagyobb érdeklődést keltsen honfitársainál, Robinson helyett két magyar vitézt tett meg szereplőinek. Az efféle magyarítás divatos volt irodalmunknak ebben a korszakában. […]  Szekér Joachim nemcsak megmagyarosította az angol matróz nevezetes históriáját, hanem szerteágazó, nagyobb történetbe szőtte bele.„

A mondanivaló lényeges részét már a kortársak is úgy foglalták össze, hogy a leleményes magyar egyéniség az egész világon otthonra talál, s amellett a szívében persze teljesen magyar maradhat. Így aztán ezen világjáró magyaroknak minden vitézsége, bátorsága, okossága és lélekjelenléte, sőt szerencséje úgy nyilvánul meg, hogy az olvasó érezze, ez tulajdonképpen magyarságukból fakad, így — láthatóan a szerző szándéka ilyesmi — a történet valójában a magyar önérzet és öntudat remek táplálója lesz.

Szekér — mondja az „átköltést” alaposan kiveséző modern szakirodalom — „az eredeti motívumok, toposzok, figurák felhasználásával, magyarországi vonatkozású személyekhez, területekhez, viszonyokhoz alkalmaztatásával gyakorlatilag újraalkotja az eredeti szöveget, a címválasztást tekintve egyértelműen deklarálva a szövegtípushoz, a létező irodalmi hagyományhoz való kapcsolódás szándékát.“ (Béres Norbert: A klasszikus századforduló népszerű prózairodalma c. disszertációja, Debrecen, 2022)

Amikor Szekér hősei a világot járják, akkor sem lesznek hűtlenek hazájukhoz egy percre sem, némi humorral mondhatnánk, például tehermentesítik hazájukat a magukfajta ágrólszakadt magyarok táplálása alól. Külön érdekesség, hogy ebben a regényben a főhősök „kaland-sémája“ kiáltóan rokon a kortárs, vagy előzmény vagy ezt éppen követő kalandos és világjáró magyar történetek mintáival: így ezt olvasva minduntalan eszünkbe juthat Magyar László, Jelky András, Benyovszky Móric és a többiek története is.

A história karrierjének azonban Szekér Joachimmal még messze nincs vége. Ugyanis Radó Vilmos a századfordulón (1899 és 1909, két kiadás!) ismét elővette azt és átdolgozta: ifjúsági regényként újra kiadta, a maga neve alatt persze. Igaz elmondja, hogy nyersanyaga Szekértől van s azt is idézi, hogy Szekér Joachim eredetileg mit írt, a műve megírásának apropójául: „a történet béli való­ságot költeményes környülállásokkal foglalja magában s vele a magyar nyelv csinosítására, kiváltképpen pedig arra törekedett, hogy a hasznos mulatságot szerző könyveinknek szűkit annyira-mennyire kipó­toljam…“

A hirtelen vég

Cserey Farkas 1810. október 7-én Kolozsvárról – ahol szintén tanított Szekér korábban – írja Döbrentei barátjának: „A napokban igen véletlenül meghala gutaütésben Szekér Aloizius tudós és szorgalmatos hazánkfia. Csoportosak a hazai literatúra iránt az ő érdemei, illőnek találtam tehát levelem túlsó lapjára leírt jelentésemet nyomtatásba közleni a Nemzettel: gyülöget a Monumentumra a pénz! De a mint szokás [— folytatja elszomorodva —] itt is sokan kinevettek engemet; én pedig kacagom az ily nevető bolondokat.“

„Exegi monumentum aere perennius“ — azaz „ércnél maradandóbb emlékművet állítottam…“ — írta a neki és generációja számára oly kedves Horác (így mondták, írták ők a nagy római költő nevét), de nem tudom, hogy a monumentum neki elkészült-e végül valahol. Így aztán jobb, ha időnként elővesszük, leporoljuk és megemlegetjük azt, amit alkotott.

A tudománynépszerűsítés, a magyar nyelv pallérozásának egyik korai hőse volt. Talán egész életében az mozgatta, annak a felismerése és programmá avatása, hogy a magyar nyelvűség, a magyar nyelven való megszólalás, sőt az anyanyelvű tudományművelés, illetve a szórakoztatás egy nemzet megmaradásnak záloga és föltétele. A korszak kulcskérdése.

„… olyant, aki úgy érezze, hogy élte boldog, s eltöltvén idejét úgy menjen el innen, mint eltelt vendég, oly ritkán lel csak az ember.“ — írta szintén Horatius a szatírák egyikében, csak reméljük, Szekér Joákim is egy volt ezen ritkák közül. (Horváth István Károly fordítása)

---

Munkái

(Az SZTE Klebelsberg Könyvtár példányaira mutató linkekkel és digitális fellelhetőségeikkel a világhálón)

1. Magyarok eredete, a régi és mostani magyaroknak nevezetesebb tselekedeteivel együtt. Pozson és Komárom, 1791. Két kötet. Színes képpel. (2. bőv. kiadás. Pest, 1808. Két rézmetszettel. Ism. Annalen. Wien, 1810. IV. 530. l., 1811. II. 153. l.) MTA Real: első kötet, második kötet (letölthető digitális változatok az első ill. másik kiadásból)

2. Hadi tudomány, mellynek némely főbb czikkelyeit kézírásba foglalta egy nevét eltitkolni akaró tudós és nagy méltóságú hazafi. Eredeti valóságában kiadta és bevezetéssel megtoldotta… Pest, 1807

3. Marengói tsata és azt megelőző környülállások. U. ott, 1807

4. Magyar Robinson, vagy is Ujvári és Miskei magyar vitézeknek viszontagságai és azoknak a világ különféle részeiben történt tsodálatos esetei. Egy eredeti költeményes igazság. Pest,  1808-1809. Két kötet. Google Books (letölthető digitális változat)

5. Janitsch Aemilián: Frantzia Országnak Polgári és Hadi Történetei a legrégiebb időktől fogva a Revolutió kezdetéig, és a Revolutió kezdetétől egész az 1810-dik esztendei háborúig. Némelly változtatásokkal magyar nyelven kiadta Szekér Aloysius. Kiad. Hartleben ill. Eggerbergen Pest, 1810-1811

---

Korábbi tartalmaink Kokas Károlytól:

• Karikó Katalin: a tudós életének pályaíve
• Már dereng a lelki látóhatáromon Bethlen Gábor…
• Az új „Háború és Béke” és a régiek…