SZTE Klebelsberg Könyvtár
Feszültséggel, súlyos pillanatokkal és kérdésekkel teli regény ez, melyben épp úgy helye van horrorisztikus részeknek, mint egészen meghitt pillanatoknak. Felkavaró, furcsa könyv, legalább annyira szépirodalom, mint fantasy.
A természeti környezetünkre gyakorolt kiterjedt hatásaink sorában a toxikus nehézfémek, a vegyi anyagok és hulladékok környezetszennyezésének, az ózonkárosító anyagok és az üvegházhatású gázok kibocsátásának következményei súlyosan érintik a jelenlegi és a jövő nemzedékek életét, életminőségét is. A kötet szerzője bemutatja e problémák felismerésének történetét, a nemzetközi tudományos és politikai együttműködés fejlődését, a különböző programokat és megállapodásokat, levonja a jövőre nézve is legfontosabbnak tartott tanulságokat.
A közös gyásszal küzdő, de rendkívül eltérő megoldásokat kereső apa-fiú páros történetének bemutatása mellett Powers olyan kérdéseket feszeget, minthogy egyáltalán, hogyan lehet beszélni a klímaváltozás következményeiről gyerekkel, hogy hogyan lehet gondolkodni más, nem-emberi élőlényekhez való viszonyunkról és felelősségünkről, és hogy mi értelme van keresni más bolygókon az életet, ha szemmel láthatólag azzal se bánunk túl jól, melynek részesei lehetünk.
A magányos farkas boldogsága is a hegyekbe, méghozzá az olasz-svájci határ mentén húzódó Monte Rosa-hegylánc birodalmába vezeti az olvasót. Kicsit olyan, mintha az elődje, a Nyolc hegy koncepciójának kissé átírt, rövidített kidolgozása lenne: feszesebb, fesztelenebb, kissé felületesebb is, ám esszenciálisan benne van, amiért Cognetti szövegeit annyira jó olvasni: a meditatív hangvétel, a múló idő melankóliájának bemutatása, a néhány vonással felvitt helyzet- és jellemábrázolások, no meg az andalító hangulat- és tájképek.
Az ég madarai posztapokaliptikus miliőben játszódó, prózát és lírát leleményesen vegyítő, meditatív hatású regény. Tulajdonképpen tekinthetünk rá izgalmas gondolatkísérletként is, mely arra próbál választ találni, vajon a totális egyedüllét állapotában mégis meddig maradhat ember az ember?
Az biztos, hogy vége lesz a világnak, de kár ezen parázni, már megtörtént néhányszor, tekinthetjük rutinszerű ügymenetnek. Ha eltűnik az emberiség, senki sem fog sírni utánunk. A földtörténet szempontjából villanásnyi epizód jut nekünk. Ez az egyik tanulsága Peter BrannenA világ végei című könyvének. A másik és fontosabb pedig az, hogy geológiai távlatok ide vagy oda, mi magunk sokat teszünk azért, hogy gyorsabban váljunk jövőbeli leletanyaggá, leginkább azzal, hogy elviselhetetlenné tesszük a környezetünket.
A lírai hangvételű, mágikus realista és folklór elemekkel dolgozó regény a személyes és kollektív emlékezet, az individuális és a történelmi traumák, a halál és a gyász, a természet és az ember kapcsolatának tematizálása mellett egy poszthumán nézőpont kidogozásának kísérleteként is olvasható.
Kiváló mű, főleg azoknak akiket érdekel a természettudományok világa. David Attenborough egy nagyon sokszínű és sokat tudó ember, ami megjelenik e művében is. A könyveket díszítő színes képek, még elevenebbé, élethűbbé teszik az elképzelést.
A könyv jó eséllyel még azoknak is rejt újdonságot, akik járatosak az erdőkben és azok tudományában, ám elsősorban az alkalmi kirándulóknak íródott. És Wohllebentől nemcsak azt tudjuk meg, hogy miért nem jó ötlet a talajhoz közeli bogyós gyümölcsökből eszegetni, ellenben mi az, amit megehetünk, ha véletlenül ott ragadnánk az erdőben; mit tehetünk a kullancs-, szúnyog- és egyéb csípések ellen, netán, hogy mennyi esélye van annak, hogy őzet vagy vaddisznót lássunk.
A szemet gyönyörködtető borító mögött egy gyönyörű, szeretetteljes történet rejtőzik. Egy könyv a magány feldolgozásáról, a szeretetről, az elszántságról, amelyben a túlélés a cél. Bátran ajánlom ezt az olvasmányt mindazoknak, akik szívmelengető történetre vágynak.