SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Takács Zsuzsa a tényeket újraszervezi, kopogós információkat bocsát útjára, tárgyilagos magasságból világítja meg a líra tárgyait, majd finoman, alig érzékelhetően elmozdul, a háttérsugárzás nő, a formaszervező hang egy történettöredék üvegcserepét csempészi be, lépésrendet vált, a repedt anyagon kicsorbult fény átszínezi, áthangolja a tónusokat, a hangsúlyeltolódások a szerkezetet mozgásba hozzák, a vers mintegy visszafelé íródik meg.
Sopotnik Zoltán újabb saját mítoszvilágot teremt egy mennyei horrorvízióval, amely korszerűen reflektál a jelenkori világpolitikai zűrzavarra, illetve lételméleti síkon a bűnbeesésre, az emberi romlottságra és a mai ember természetét is sokszor domináló önzésre, becsvágyra, mohóságra és magányra az elgépiesedett modern világban.
Magyary Ágnes Testodüsszeia című esszékötete betegségkönyv, amely test és lélek viszonyát, a személyes és társadalmi elfogadás kérdéseit feszegeti, ugyanakkor egy intellektuális kalandtúra végtelenül ironikus naplója a gyengeségről és az erőről.
Száraz Miklós György felnövéstörténete az egyén és a környezet kapcsolatának kérdései köré szerveződik: tudjuk-e, szabad-e függetleníteni magunkat a körülöttünk élők sorsától? Tanulható, fejleszthető-e a szociális érzékenység a személyes megtapasztalás útján? És ha igen, hogyan cipeljük felnőttként ezeket a tapasztalatokat?
Töltöttem már el délutánokat házakban vagy azok körül, ezért érteni vélem, miért válhat a Ház, délután kötetcímmé. Sőt, ha valami lényegi kapcsolatot feltételezünk cím és kötetegész között, akkor azt is mondhatnánk, hogy a délutáni ház versek sorozatává, könyvvé válik.
Szabados Attila első kötetének lírai alanya alászáll a családi múltba, hogy megmutassa, több út vezet a másik elvesztésének artikuláláshoz.
A Római történetek szereplőinek sorsán keresztül mindannyian átélhetjük, hogy az otthon valójában nem csupán egy hely, hanem egy pillanat vagy érzés, amelyre saját korlátaink ellenére – vagy éppen azok révén – mindannyian rátalálhatunk.
Az erőszak, a halál vagy éppen a magány témáiról érzelgősség nélkül, sallangmentesen írni nem kockázatmentes kihívás, Kiss Tibor Noénak azonban sikerül. Legújabb regényében páratlan tudatossággal jár körül súlyos kérdéseket, miközben elemi erővel hat az olvasóra. Egy Baranya megyei faluban vagyunk, ahol a harmincas narrátor saját múltjának képei közt bolyong, míg férje a messzi Szibériában kutat. Hogyan lehet feldolgozni az elfelejthetetlent? És van-e esély a megbocsátásra?
Amikor az ember könyvet olvas, gyakran ráismer a vele is megtörtént élethelyzetekre, gúnyosan vagy haraggal telve szemléli a gazdag cégvezetők mocskos játszmáit, fejére csap a naiv hétköznapi figurák hiszékenységét látva, vagy megkönnyez egy tragikus elbeszélést, mindezt úgy, hogy a valóságban nap mint nap találkozik hasonló történetekkel, és mindegyik mellett közömbösen elhalad. Rényi Ádámot olvasva valami egészen más történik, az ő történeteit lapozgatva eltűnik a közöny.
Mintha ecsettel kezdene festeni, ugyanilyen finoman, vagy mintha hangról hangra, óvatosan próbálgatna zenei tételeket, amelyekben szintúgy benne van a mindenség tisztelete és a feléje irányuló szeretete. És éppen ezek a finom mozdulatok a írásban/leírásban hatnak olyan nyugtatólag az olvasóra, mint maga a havazás. Szép is, andalító is és lélekemelő.