Anthony Ryan: A láng légiója
Anthony Ryan ismét megtalálta az írói vénáját, aminek az olvasók örülhetnek. Aki esetleg az előző ciklus miatt csalódást érzett, tegye félre, érdemes elolvasni a Draconis Memoriat.
Kategória: Szórakoztató irodalom
Ian McGuire: Északi vizeken
Vérben, egyéb testfolyadékban, emberi aljasságban, pedofíliában és hasonló gusztustalanságokban bővelkedő regény. Sem kriminek, sem kalandregénynek nem mondanám. A naturalista jelzőt azonban kéretik komolyan venni.
Naomi Alderman: A hatalom
A disztópia egy hálás állatfaj. Minden szerző arra a problémára tud reflektálni, ami szerinte a legjelentősebb, így könnyen értelmezhető társadalmi kritikaként. Naomi Alderman a nemek közötti egyenlőtlenséget emelte ki ebből a körből és írt hozzá egy fantasztikus regényt.
Marko Kloos: Felderítők (Frontvonalak 2.)
Kedvelem Andrew Graysont. Meg kedvelem Marko Kloost is. A 2. könyv meggyőzött, hogy kell nekem ez a sorozat. Tényleg semmi extra, de kiválóan működik az egész. Itt érzem (még egyelőre) azt, hogy van egy konkrét terv, elképzelés a szerző fejében, látja, hová viszi a cselekményt és ha szerencsénk van, lesz az egésznek (a sorozatnak) eleje-közepe-vége, mert sajnos elég konzervatív vagyok és jobban szeretem az ilyesmit – ellentétben azzal, amikor egy adott számú könyvre szól a szerződés, aztán meg lesz, ami lesz.
Wesley Chu: Időrabló
Sok divatos elemből áll össze ez a történet. Az eleje határozottan fogyaszthatóbb volt, mint a vége, bevallom, a szerelmi szál engem nem fogott meg, és elég nyűgösre is sikerült.
Marko Kloos: Frontvonalak
Ez rendben volt. Nagyon is. Marko Kloos egy olyan military sci-fit írt, ami ugyan nem tobzódik az eredeti ötletekben, de nincs is benne hiba. Főszereplőnk, Andrew Grayson a kiélt és túlnépesedett Földről igyekszik megpattanni, ennek pedig egyetlen útja van a nem túl vidám jövőben, ha katonának szerződik.
Fredrik Backman: Egymás ellen (Björnstad 2.)
Többször gondolkodtam már azon, vajon mi a titka Backmannak? Miért van az, hogy olyan sok és sokféle embernek bejön? Mert persze egyszerű azt mondani, hogy jól ír… de ugyan ez mit is jelent ebben az esetben?
Chuck Palahniuk: Harcosok klubja
Chuck Palahniuk egyszerű, velős mondatokban mesél, kissé lázálomszerűen ugrálva, de aki ismeri már a történetet, annak egy pillanatra sem fognak gondot okozni a hirtelen váltások – és ez a zseniális adaptálást dicséri –, szinte pörögnek a filmkockák a szemed előtt. Hatásos és jól megfilmesíthető anyag, de az író művészi magaslatokkal nem fárasztja magát, sokkol a nyerseségével és képtelen vízióival. Cselekményességével inkább forgatókönyvszerű, a leírások inkább szimbolikusságuk miatt szerepelnek, a monológok filozofikussága egyszerűségre törekszik, hogy mindenki megértse és magáévá tehesse őket. Így viszont a regény gyorsan és addiktívan olvasható.
Grégory Samak: A Titkos könyv
Mit tud ez a könyv, ami ennyire tetszik az olvasóknak? Valódi gyöngyszem vagy csak hype? Egyáltalán minek olvassuk: teológiai fejtegetés, vallásos irodalom vagy sci-fi? Nem folytatom, mert számos olyan kérdést lehet feltenni, amelyekre nincs egyértelmű válasz, kezdve azzal, hogy egyáltalán nem mindegy, hívő vagy ateista, sci-fiben járatos vagy járatlan befogadóról van szó.
Beregi Tamás: Noctambulo – Egy alvajáró története
„Az Egyetleneim című kultkönyv írójának valóságot az álmokkal keverő, kultúrtörténeti és fantasztikus elemekkel átszőtt kalandregénye egyszerre juttatja eszembe Poe, Lovecraft sötét vízióit és Szerb Antal melankolikus utazóregényeit. Főhőse alvajáróként bolyong a modern tudomány, az iparosodás, a degeneráció poklában, miközben mániásan keresi a világból kivesző szépséget, mitikus teljességet. Különösen tetszett az örömlány által elbeszélt folytatásos mese, amely nélkül Jonathan sem ébredhetne rá küldetése valódi céljára.”