SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Az új Paolini-könyv egy tipikus, valahonnan ismerős, újszerű, mégis komfortzónán belül maradó űreposz, aminek minden elemével találkoztunk már, ezért bátran és rajongással fogyaszthatjuk anélkül, hogy túlságosan megviselné a gyomrunk.
Marjorie Liu és Sana Takeda ezidáig idehaza három gyűjteményes kötetet számláló Monstress – Fenevad sorozata az utóbbi évek egyik legnagyobb fantasy szenzációja, mely mind a képregényrajongóknak, mind a fantasy szerelmeseinek nagy kedvence lett. A Monstress azonban jó eséllyel tarthat igényt a képzőművészet rajongóinak figyelmére is, ugyanis a szecesszió és a manga találkozásából született tablói az utóbbi évek legigézőbb képeit kínálják az olvasóknak.
Minden bizonnyal nem váratlan az sem, hogy Kleinheincz Csilla és Roboz Gábor harmadik válogatását is a fantasy túlsúlya jellemzi. A science fictiont pedig már végképp hátrahagyták a mi valóságunkból kiinduló, de azt alaposan megcsavaró, meglehetősen különös vagy éppen horrorisztikus irányokat vevő weird sztorik is.
Elsősorban azért lenyűgöző a könyv, mert érzelmileg roppant bátor – sokkal bátrabb, mint amit a mai sci-fi és fantasy fősodor megenged magának. Azt hiszed, George R.R. Martin merész volt, amikor az első könyve végén lefejezte Nedet, vagy mert megírta a véres esküvőt? Bradbury kacagna rajta; az ő történetei az ember valódi (mármint „nem fantázia-világbeli, hanem benned is mindennap létező”) érzelmeivel dolgoznak; ő megenged magának olyan végkicsengéseket, amik a fikciós műfajok minden megszokott sémájával szembemennek, és empatikus lelkedet kifacsarják. És ebből az írói bátorságból néhány valóban nagyszerű novella keletkezett, a hangvétel és alműfajok nagy változatosságában: kalandos sci-fi, apokaliptikus és posztapokaliptikus történetek, disztópia, horror.
David Safier sorai azonban eloszlatták ezt a feltételezésemet, mert még ha nem is mindennapi a történet, és kissé furcsa a sztori a földi halandók számára, még sincs benne semmi gúnyolódás a hit vagy a vallás felett, legalábbis én nem éreztem ki belőle ilyet. Sőt: miután elolvastam a könyvet, az az érzésem támadt, hogy ez inkább egy olyan mű, ami modern nyelven íródva, kissé meseszerűen, néhol vicces, néhol megható történetbe ágyazva mutatja meg a jót és a hitet is.
Daphne du Maurier legnépszerűbb regénye lenyűgöző mértékben áll ellen a porosodásnak. A több mint hetven éves A Manderley-ház asszonya nemcsak nyelvezetében hat frissnek; főhősével ma is bárki tud azonosulni, aki érezte már úgy, hogy összenyomja őt párja volt kedvesének emléke.
Egy olyan világban játszódik a történet, ahol az ún. „fennmaradottak” egy szörnyű pusztítás után otthonra találtak és nemzeteket alapítottak. De ez csak a történelmük. A regény főszereplője Lia hercegnő, akit kényszerházasságra köteleznek, ám a lány megszökik még az esküvő előtt. Egy messzi halászfaluba menekül és kocsmai felszolgálónak álcázza magát. Két férfi is színre lép: Kaden és Rafe. Az egyikük orgyilkos, akit azzal a paranccsal bíztak meg, hogy ölje meg a hercegnőt. A másikuk pedig az elhagyott herceg, aki meg akarja ismerni a lányt, aki faképnél hagyta őt az oltárnál. Ezután kezdődik az igazi kaland, a tervek szövögetése és az ellentétes nemzetek kibékítése.
A dzsinn szó hallatán a Disney-féle Aladdin vicces, jószándékú, minden kívánságot teljesítő szelleme ugrik be, esetleg Az Ezeregyéjszaka meséi emberi rabigába hajtott, vagy épp gonosz szándékú lényei. De hogy mi van a dzsinnek erején túl, arról S. A. Chakraborty rántja le a leplet első regényében, a Bronzvárosban.
A gonosz két arca címre hallgató válogatás szépen bemutatta, hogy nagyon is sok meglepetés, váratlanul szórakoztató és hangulatos történet rejtőzik még a Hellboy-életműben, amiket kár lenne kihagyni. Elvégre hol máshol találkoznánk fehér lovat megülő, szőke boszorkánnyal, egyiptomi múmiával, gigantikus disznóharcossal és maláj démonnal alig pár oldalon belül?
Tulajdonképpen a könyv második fele talán éppen azért is olyan hatásos, mert a nem túl izgalmas és eredeti felvezetés után óriási váltást jelent a háború borzalmairól olvasni. Egészen addig a pontig olyan, mintha egy Harry Potter-kötetet kezdtünk volna lapozgatni, ami egy ponton hirtelen átment Trónok harcába. Az iskolai hétköznapok bemutatását felváltják a különféle kegyetlenségek meghökkentően részletes leírásai, a kezdeti óvatos optimizmust pedig a növekvő reménytelenség. Az éles hangulatváltás mellett pedig különösen érdekessé teszi a könyvet a romantikus történetszál hiánya és az is, hogy a szerző nem igyekszik szimpatikussá tenni a központi karaktert.