SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A regény főszereplője egy, a második világháború után híressé vált magyar színésznő életéről szól, aki a két világháború között nagy szegénységbe született. Az írónő egy különleges, nem mindennapi történetet írt le, mely tele van féltékenykedéssel, nyomorral és vággyal. Az egész könyv egyetlen monológ, amely magával ragad minden olvasót.
Bámulatos, hogy micsoda akaraterő, hit, tudásvágy lakozott Helen Kellerben, aki siket és vakként elsőként kapott főiskolai diplomát. Nagyon bátorító volt olvasni az életrajzát, igazán becsülöm őt a kitartásáért és hogy – fogyatékossága ellenére is – mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy az élet szép!…
A Sátán látogatásán, a városban véghezvitt felforgató tevékenységén és a hitetlen, korrupt moszkvaiak kifigurázásán és megbüntetésén kívül a regény sok egyébről is szól: a Mester nevű író sorsáról s az ő Ponczius Pilátusról szóló, botrányosnak kikiáltott regényéről; a Mester és az önfeláldozó, a szerelme kedvéért még a boszorkányságot és a Sátán melletti háziasszonykodást is örömmel vállaló Margarita kapcsolatáról; és arról is, hogy mi a különbség a valódi és az államilag támogatott művészet között.
Csodás ez a könyv, és nem csak a valóságos története miatt, ami szerkezetileg is megnyerő, hanem a hangulata és a közvetítési módja miatt is. Az egész könyv olyan mint egy képráma, az eleje és a vége képezik a keretet, a keretben pedig benne van három nő élettörténete, akik a magány és a fájdalom csendjében sírják el bánatukat.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Carstairs nevű város, valahol Kanadában. Ez a város telis-tele volt emberekkel és az ő történetükkel. Alice Munro Nobel-díjas író pedig leült, hogy elmesélje mindezt nekünk.
Még nem olvastam arról, hogy hogyan is maradt ki Spanyolország a második világháborúból. A spanyol polgárháborúról már olvastam korábban, tetszett, hogy abban az időben a marokkói protektorátust mutatta be. Ez a rész nekem nem volt annyira színes, szagos, mint szerettem volna, de gondolkodás nélkül megérdemli az öt csillagot a második világháborús Madrid és főleg a lisszaboni kaland miatt, ami feszült és izgalmas volt.
Öt ember elbeszélésből áll össze egy hatodik, Veronika története. Egy kicsit tartottam tőle, mert a fülszövegben azt olvastam, hogy lassú, és azt hittem, túl szépirodalmi szöveg lesz nekem, de meglepően olvasmányos a nyelvezete, gyorsan belefeledkeztem a történetbe. Jól fel van építve, ahogy jönnek egymás után a szereplők, akiket az előzőek elbeszéléséből ismerünk meg. Háború utáni emberi sorsok.
Erre keresi (és adja meg) a választ Atwood, aki Penelopé szemszögéből meséli el a történetet, gyerekkorától egészen napjainkig, hiszen Hádész birodalmában máig ott bóklásznak a halottak, semmit sem feledve. Ettől a sajátos nézőponttól az egész időtlenné válik, egyrészt mert a napjainkat is ismerő Penelopé anakronizmustól sem riad vissza mondandójában, másrészt mert ez a verzió messze nem egyezik a hivatalos változattal.
Jó hangulata van, nem kevés művelődéstörténeti érdekességgel ételekről, ruhákról, úgy általában a római életmódról. Történelmileg is hitelesnek tűnik, megvannak a fontos és a kevésbé ismert, nem olyan fontos események, bár néhány évszám nekem hiányzott belőle. Tetszett a két főszereplő jellemábrázolása, hogy mindketten erősek és intellektuálisan is társai egymásnak.
Titokzatos ókor. Szeretnéd kicsit jobban megismerni, hogyan életek és gondolkodtak akkoriban az emberek? Ehhez ajánlunk olvasnivalót.