Inkeri Markkula: A soha fel nem engedő föld
„Nincs más, csak a tavasszal visszatérő bálnák, a folyók a gleccserek alatt. Csak Auyuittuq létezik, a soha fel nem engedő föld, csak Jon, aki mindent megért, és csak a holnap van, és holnap megtalálom Jont.”
„A Penny széles hátán guggolva nagyon kicsinek érzem magam. És mégis folyamatosan visszahúzódnak a falai, centiről centire zsugorodik a háta. A hideg teleken még nő, és kora nyáron még mindig úgy morajlik, mint a világ ura, de egy napon talán feladja. Ti győztetek, morogja majd, felemeli szoknyájának fehér szegélyét, és folyóvá olvad, szoknyájának szegélye alól pedig feltárul a halott föld.”
A regény környezeti világa, az amennyire eltérő a miénktől, amennyire lenyűgöző, olyan mértékben lélegzetelállító. Fel sem foghatjuk a vidék viszontagságait, a hó okozta kalandokat, a szél barátságtalanságát, a vadállatok adta veszélyhelyzeteket. Amit páratlannak tartok a szövegben, az az, ahogyan bemutatja a férfi és a nő egybeolvadását, egymás testének szerelemmel szeretését. Most a háromnegyedénél járva kristályosodott bennem, hogy mi az igazi értéke ennek a regénynek. Az, ahogyan szelíden és lágyan – mint a hóesés – vezeti az érzelemgazdag eseményeket. Mintha ecsettel kezdene festeni, ugyanilyen finoman, vagy mintha hangról hangra, óvatosan próbálgatna zenei tételeket, amelyekben szintúgy benne van a mindenség tisztelete és a feléje irányuló szeretete. És éppen ezek a finom mozdulatok a írásban/leírásban hatnak olyan nyugtatólag az olvasóra, mint maga a havazás. Szép is, andalító is és lélekemelő.
Budapest : Európa, 2025
(A könyvajánlót Georgina küldte nekünk, köszönjük!)
