„Természeted az arcodon”: az emberi jellem megismerésének lehetőségei Vígh Éva tanulmányaiban
Vígh Éva kutatási témáinak egyikéről, a fiziognómiáról ritkán hallhatunk, olvashatunk. A Szegedi Tudományegyetem Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének professor emeritája két kötetet szentelt az említett területnek, amelyek az Ikonológia és Műértelmezés sorozatban jelenetek meg. A „Természeted az arcodon” első kötetében a szerző témában született tanulmányait olvashatjuk a fiziognómia történetét bemutató bevezetőt követően, második kötete pedig egy szöveggyűjtemény azokkal a művekkel, amelyek meghatározták a fiziognómia történetét az ókortól a XVII. századig. A kötetek az SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár Egyetemi Gyűjteményének részét képezik. Ezekről a kötetekről, a fiziognómia történetéről szeretnénk rövid összefoglalót nyújtani, felhívni a figyelmet az azokban található érdekességekre, ismeretekre, szeretnénk kiemelni e kutatási terület szempontjából legfontosabb műveket és olvasásra invitálni a honlap látogatóit.
A fiziognómia a test és a lélek összefüggéseit kutatja, az ember külső jegyei, az arcvonások, a mimika és a testbeszéd alapján von le következtetéseket a jellemre, a lelkiállapotra és az érzelmekre vonatkozóan. Szorosan összefonódik a zoomorfizmussal, vagyis az állati tulajdonságok, jellegzetességek és viselkedés embernek való tulajdonításával. E kutatási területek közötti összefüggés alapja Pszeudo Arisztotelész Fiziognómia című írása, amelyben a szerző a fiziognómiai kutatás egyik módszerével kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy egyesek „az állatfajok alapján fiziognómizálnak, hozzárendelve minden egyes fajtához az állat adott külsejét és lelkületét” (Vígh 2006:12).
Ezzel kapcsolatban irodalmi példaként említhetjük Homéroszt, akinek a műveiben állandó jelzőket találunk, mint például Pallas Athéné bagolyszemű jelzője: „bagolyszemű Pallas”. A Vígh Éva által szerkesztett Állatszimbólumtár A-Z magyarázattal is szolgál a jelző alkalmazására: a bagoly, egyebek mellett, Pallas Athéné szent állata, a bölcsesség kifejezője (Vígh 2019:15).
Vizuális példaként hozható Szent Ágoston Isten városáról című művének egy 15. századi francia fordítását díszítő miniatúrája, a Hét Főbűn allegorikus ábrázolása, az állat és az ember jelleme külső alapján való összevetésének szemléletes megjelenítése. A latin feliratokon olvasható, hogy mely állat mely bűnt szimbolizálja: az irigységet (invidia) a kutya, a kevélység bűnét (superbia) az oroszlán, a fösvénységet (avaritia) a vakond, a torkosságot (gula) a vaddisznó testesíti meg, a harag (ira) kifejezője a medve, a lustaságot (pigritia) a szamár, a paráznaságot (luxuria) pedig a majom jelképezi.
A La Cité de Dieu (1475-1480) miniatúrája (Hága, Koninklijke Bibliotheek)
A kódexillusztráció kutatási téma szempontjából betöltött jelentőségét jelzi, hogy az ugyancsak az Egyetemi Gyűjteményt gazdagító Állatszimbolika a közép- és újkori Itália irodalmában című könyv borítójára került.
A fiziognómia gyökerei az ókorba nyúlnak, Mezopotámiában és az ókori Görögországban a jóslás, illetve az orvoslás területéhez kapcsolódott és Hippokratésznak köszönhetően vált az utóbbi terület segédtudományává. Az első fiziognómiával kapcsolatos értekezés Pszeudo Arisztotelésznek tulajdonítható, elméleti alapot teremtve e területnek. A fiziognómia a 13. században a diagnózis felállítását segítő tudományként, az orvosok egyetemi oktatásának részévé vált. A középkorban háttérbe szorult, a reneszánsz azonban e tudomány „újjáéledését” is magával hozta. A reneszánsz ideológiai alapját alkotó, az embert a gondolkodás középpontjába helyező humanizmus időszakában előtérbe került az ember ábrázolásának igénye is. Cesare Ripa, Pomponio Gaurico és Giovan Battista della Porta zoomorf példákban gazdag, ókori szimbolikára és a bibliai hagyományra építkező írásai határozták meg az irodalomban és a művészetekben az egyes emberi jellemek megjelenítésének módját és egyúttal segítséget nyújtottak az alkotások megértésében, értelmezésében.
A modern fiziognómia alapműve, Giovan Battista della Porta De humana physiognomonia című írása első kiadásának fedőlapja meglehetősen beszédes: a szerző portréjától balra a megfelelő fiziognómiai jegyekkel ellátott emberi arcok láthatóak, velük szemben pedig azok az állatok, amelyek jegyeit a velük párhozamosan szereplők magukon viselik.
A latinról a főbb nemzeti nyelvekre lefordított mű az emberi testrészeken található jegyeket vizsgálja, mégpedig a fej, a nyak, a törzs és a végtagok szerinti felosztásban, amelyeket az állatok megfelelő testrészeivel vet össze úgy, hogy a külső jegyek erkölcsi analógiákhoz és jellembeli tulajdonságok felfedéséhez vezetnek. Egy példát szereznék hozni a második könyv első fejezetéből. A szerző a fej esetében annak a test egészéhez viszonyított mérete és formája alapján von le következtetéseket. A közepesnél kissé nagyobb fejnek szentelt fejezet szerint azok, akik ilyen fejjel rendelkeznek, igen értelmesek, akár a kutyák. A szerző Platón példáját említi és a külső jegyek hasonlóságának megerősítéseként egy illusztrációt mellékel a művében: a metszet a filozófus portréját veti össze egy vizslaszerű kutya fejének fiziognómiai jegyeivel (Vígh 2006:234).
Egy másik példa a mű ötödik könyvéből való, amely a fiziognómikus jegyeknek az erkölcsökkel, az erényekkel és vétkekkel való kapcsolatát részletezi, valamint azokat zoomorf hasonlattal egészíti ki. Azért idézek az irigy emberekről a könyv XXXV. fejezetéből, mert mi is gyakran használjuk azt szólást, miszerint valaki irigy mint a kutya.
[…] Irigy ember az, aki elszomorodik, amikor azt látja, hogy mással jó dolog történik, akár megérdemelten, akár érdemtelenül […] a kutya azonban valóban irigy állatnak tűnik. Ilyenek azok az emberek, akiknek a bal testrészeik nagyobbak, mint a jobb oldalon lévők. Szemöldökük orcájuk felé lóg […] Arcuk szinte ólomszürke. Szájuk beesett. Az ilyen ember fogai hosszúak, élesek, ritkák és erősek. […] Háta igen hajlott […]. (Vígh 2006:220)
Bár a szerző nem teszi világossá, hogy mi alapján tesz kijelentést arra vonatkozóan, hogy a kutya valóban irigy, a szöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy ezt a vétket ők is a kutyával hozták kapcsolatba. A kutya és a vétek összekapcsolásának magyarázatát az irigységről szóló, De naturis rerumból ismert történet adja, amely szerint a kutya a folyóban úszva, hússal a szájában inkább otthagyja azt, hogy rávethesse magát a tükörképére: a kutya azokat az ostobákat jelképezi, akik jogosan birtokolt dolgaikat elhagyják a vágyaikért (Vígh 2018:196).
A szöveget kiegészítő metszet kifejezően ábrázolja az Irigység egyenesen visszataszítónak mondható figuráját, amely negatív irányban tér el a korban a Vitruvis-tanulmány által képviselt aránytól, a harmóniától, a közép elvétől. Vígh Éva értelmezése szerint egy „sovány, lógó mellű, beesett arcú, ráncos nő, tüskés botra támaszkodva, viperákkal a feje körül, ólomszerű arcú nő, akit kígyó mardos vagy a hajában (a rossz gondolatok jeleként) kígyók tanyáznak […], az ólomszín, a soványság is száraz természetű, minthogy kialudt benne a szeretet minden melegsége és tüze.” (Vígh 2019:15)
Della Porta már a mű bevezetésében arra ösztönöz minket, hogy „[…] fogadjuk hát e tudományt igen szívesen, és teljes szívvel adjuk át magunkat neki, mint olyant, ami valóban hozzánk tartozik, hiszen mi magunkról szól.” (Vígh 2006:82).
A Természeted az arcodon kötetei érdekes művelődéstörténeti utazást kínálnak az olvasóknak, segítenek mind az emberi jellem felismerésében, illetve megismerésében, mind pedig az irodalmi művek, a művészeti alkotások elemzésében. Megtudhatjuk azt, hogy az egyes történelmi korokban milyen célt szolgált az emberi arc és test jegyeinek megjelenítése, azokat milyen szempontokból értelmezték, milyen mértékben és milyen megítélésben voltak jelen a kultúratörténetben.
Bibliográfia:
Vígh Éva: Állatszimbolika a közép- és újkori Itália irodalmában. Lazi Könyvkiadó. Szeged, 2018.
Állatszimbólumtár A-Z. (Vígh Éva: szerk.) Balassi Kiadó. Budapest, 2019.
