Robin Maxwell: Signora da Vinci

Kattints a képre, és nézd meg a katalógusunkban!

Robin Maxwell kortárs írónő; legtöbb művében olyan inspiráló nőalakokat állít a középpontba, akik – a korszellemet megelőzve – bátorságukkal és intelligenciájukkal saját maguk kívánták alakítani a történelmet. Vagy legalábbis személyes sorsukat.

Ő maga is színes életet élt eddig, sok területen kipróbálta magát: az írás és egyéb kreativitást igénylő hivatások mellett például még papagájidomár is volt.

Magyar nyelven főleg a Tudor-korszakkal kapcsolatos regényei jelentek meg, amelyek szintén izgalmasak, jelen ajánlóban mégis egy “kakukktojást” mutatok be. Ez a regény a “Signora da Vinci”. A történet középpontjában Leonardo da Vinci édesanyja áll. Róla valójában keveset tudunk: a művész feljegyzéseiben “Catelina”, illetve “Caterina” néven szerepel, alsóbb társadalmi csoportból származott, és hajadonként, házasságon kívül adott életet Leonardónak.  Még kiléte is bizonytalan: egyesek szerint teljes neve Caterina Buti del Vacca, mások szerint Caterina di Meo Lippi volt; néhányan úgy gondolják: szolgáló vagy akár rabszolga lehetett. Így e regényben tág tér nyílik az írói képzeletnek, és Maxwell mesterien álmodja meg a történet szálait. 

Caterina egy faluban él patikus apjával, aki korán beavatja a mestersége minden titkába, sőt: az éles eszű, érdeklődő kislány még az alkímiába is belekóstol. A gondtalan gyermekkornak egy váratlanul fellobbanó szerelem vet véget. Az ifjú és gazdag Ser Piero di Antonio da Vinci házasságot ígér Caterinának, de miután a lány teherbe esik, magára hagyja, hogy előnyösebb frigyet kössön Firenzében. Caterina azonban – bátorságának és apja támogatásának köszönhetően – emelt fővel jut túl a csalódásán; megszüli és tisztességgel neveli imádott kisfiát. A kis Leonardo rajztehetsége korán megmutatkozik, és az anyja eléri, hogy Piero megmutassa ezeket a kor egyik ünnepelt művészének, Andrea del Verocchiónak. A festő-szobrászt lenyűgözik az alkotások, így műhelyébe fogadja a fiút. 

Hamarosan követi Firenzébe Caterina is – mégpedig férfi álruhában. Patikusként dolgozik, egy állítólagos távoli rokon megbízásából. Mesterségbeli tudásával és ragyogó szellemével hamar megnyeri magának Firenze elitjét, köztük Lorenzo Medicit is.  Az Il Magnificónak nevezett államférfi valóban lenyűgöző egyéniségként jelenik meg a könyv lapjain: nagyvonalú és lovagias, mecénásként és férfiként egyaránt. Miután kiderül számára a “patikus” valódi kiléte, barátságuk szerelemmé érik, méghozzá elsöprő erejű szerelemmé. Pedig nincs könnyű dolguk: sem Lorenzo házassága, sem a politikai helyzet nem kedvez számukra. Caterina azonban mindvégig kitart kedvese mellett, és amikor a férfit elkezdi kínozni családja visszatérő betegsége, a köszvény, apjától szerzett tudásával igyekszik enyhíteni a szenvedéseit. Számomra szép és – főleg a vége felé – megható is volt a kapcsolatuk.

A írónő izgalmasan bonyolítja a cselekményt, és nagyszerű karaktereket alkot. A történelem és a művészettörténet lapjairól ismert művészek, mecénások és államférfiak emberi arcot nyernek a regény lapjain, és sorról sorra közelebb kerülnek az olvasóhoz. Csak néhány név ízelítőképp a patinás listáról: Sandro Botticelli, Andrea del Verocchio, Marsilio Ficino és persze maga Leonardo da Vinci. Valós történelmi információkkal is bőven gazdagodhatunk a kalandok mellett, de az írónő a (még) fel nem tárt foltokat élénk képzelettel alkotja meg. Ez utóbbira kedvenc példám a torinói lepel epizódja. 

Mind történelmi, mind művészeti szempontból a reneszánsz Itália az egyik kedvencem, így nem meglepő, hogy nagyon szerettem ezt a történetet. Azonban meggyőződésem, hogy a kevésbé elfogult olvasók is sok örömet (és új ismereteket) találnak majd a regény olvasása során. 

A magyar kiadáshoz egy formai érdekesség: a borítón Raffaello Sanzio egyik festménye, a “Hölgy fátyollal” látható.

Budapest: Tercium, 2010

Ezek is érdekelhetnek...