Passuth, a történelmi regényíró és emlékíró

Egy szegedi diplomás, aki sohasem volt szegedi diák…

Valljuk be, a 20. századdal egyidős Passuth László (1900-1979) hiába kéredzkedett be többször is a magyar irodalomba, nemigen nyert bebocsátást. Valami negyven könyvet írt összesen, becslésem szerint ebből több, mint húsz a kifejezetten történelmi regény. Szólt egy sorozata a középkori magyar történelemről (Hétszer vágott mező, Tört királytükör, Nápolyi Johanna), egy a késő reneszánsz olasz zeneszerzőiről (Madrigál, A mantuai herceg muzsikusa), egy a spanyol Habsburgok koráról, a híres „spanyol trilógia” (Esőisten siratja Mexikót, Fekete bársonyban, A harmadik udvarmester), egy pedig a Báthory-kori Erdélyről (Négy szél Erdélyben, Sárkányfog). De írt a 17. századi magyar történelemről, lényegében a Wesselényi-összeesküvésről és Zrínyi Ilonáról  (Sasnak körmei között), újraálmodta a késő Római Birodalom korát (Ravennában temették el Rómát) és a klasszikus Bizáncot is feldolgozta (A Bíborbanszületett). De van csodásan a kort és helyet megjelenítő regénye nagy festőkről is, pl. a Leonardo és Michelangelo közt alkotó Raffaello vatikáni korszakáról (Aranyködben fáznak az istenek) vagy a másik Michelangeloról, akit Caravaggio néven ismert meg a világ (Medúzafej).

Az Esőisten…  hazai borítói
(Kép lelőhelye: http://moly.hu)

Ha vesszük például a repertoár legtöbbet kiadott tucatnyi tagját (a híres spanyol trilógiát, a középkorral és a neki kedves 16-17. századdal foglalkozó darabokat, amelyek több kiadásban is megjelentek) – saját és visszafogott becslésem szerint –, együtt csak ez a 10-12 regény biztosan meghaladta (1958 és 1979 közt) az egy milliós példányszámot. Ma is, ha belép az ember egy antikváriumba (valósan vagy online), a „klasszikus” Passuthok közül könnyen megkapja bármelyiket, s ott szerepel az impresszumban, hogy 3. vagy 4. kiadás, az aktuális példányszám pedig tipikusan 15 ezer és 40 ezer közti. Íróbarátja, kortársa Hegedűs Géza népszerű magyar irodalmi portrékötetében így kesereg:

Az írói, irodalomtörténeti és főleg a kritikai körökben amolyan mértéktartó sértegetési forma, ha egy irodalmi művet, főleg regényt lektűrnek, belletrisztikának vagyis olvasmányos olvasmánynak mondanak. Miközben az olvasók legnagyobb hányada azért olvas, hogy figyelmét lekösse, tehát érdekes legyen a könyv. Az irodalom művelője is Homérosz óta azt igényli, hogy a hallgató, az olvasó odafigyeljen a szavára, vagyis érdekesen énekeljen, érdekesen írjon – az egész szakma pedig gyanússá teszi azokat, akik tudják és gyakorolják az irodalmi érdekesség titkát. Ezt a titkot a mi századunk magyar regényírói közt alighanem Passuth László tudta a legjobban, s ezt példátlan népszerűséggel hálálta meg az olvasók legszélesebb köre tudományos magas értelmiségiektől villamoson olvasó gépírókisasszonyig és szabad idejét elütni kívánó segédmunkásig. Évtizedeken át ő volt a legtöbb kiadásban, legnagyobb példányszámban megjelenő magyar író. Ezt tulajdonképpen életében sem, halála óta sem bocsátották meg neki az irodalom bennfentesei. És nagyon körmönfontan kellett, s kell máig rosszat mondani egy olyan írástudóról, akinek közben nem lehet elhallgatni példázatos jó tulajdonságait.

Hegedűs Géza
A fiatal Passuth, banktisztviselőként a 20-as években
(Kép forrása)

Amikor irodalmi hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, Komáromi Csaba emlékezett meg az irodalmi és a valóságos könyves és kéziratos örökségéről, ahol remek tömörséggel nem csak összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat az íróról, hanem a hiányjeleket is kiteszi. Például miért nincs Passuthról érdemi értékelés a magyar irodalomtörténetben? Hogyan lehet, hogy még egy kismonográfia sem született róla, s a második világháború után szinte komolyabb recenzió vagy elemzés, de kritika szinte egyik kötetéről sem, holott ifjúkorában még Babits és a Nyugat körül indult…

Úgy tűnik azonban, nem csak a regényíró Passuth mellett lépdelt el az irodalmi közemlékezet, hanem az emlékiratíró mellett is. Talán nem köztudott, hogy az említett mintegy negyven könyvből legalább öt tételesen és sorozatban megírt, egymáshoz illeszkedő, meglehetősen nagy terjedelmű emlékirat. (Összesen majdnem 3000 oldal, nem számolva az egyéb önéletrajzi írásokat.)

A kamaszkortól kezdődik és az 1914–22 közti életút a témája a Kutatóárok című kötetnek (1966), majd az 1922–33 közt eltelt éveket a Rézkor (1969) dolgozta fel. A sort az 1933–39-es időszakot bemutató Gyilokjáró (1973) folytatta, és aztán a következő kötet a háború végéig megy el, azaz 1939–45 a tárgya: Barlangképek (1978). Szemérmesen fiókjába temette el az ötvenes éveket végigkísérő kötetet, ami már csak halála után jelent meg: Tíz esztendő tető alatt (1981). (Akik olvasták Passuth nem kifejezetten történelmi regényeit, a sorozatrészek címeit is könnyen megfejthetik: az író kedves területe maradt mindvégig a régészet, olyannyira, hogy írt egy régészeti regényt is, aminek kifejezetten ez a tárgya, a beszédes című Megszólal a sírvilág címűt.)

Passuth László emlékiratai

Az olvasók, akik ismerik Passuth regényklasszikusainak különféle kiadásait, azt is észrevehették, hogy nem egy kötet tartalmaz különleges írói utószót is: az adott könyv életrajzi aspektusból megvilágított hátterét; hogyan készült a könyv, mi volt az ihlet forrása, hogy viszonyul a többi kötetekhez. Ez néha persze párhuzamos is kicsit a megjelent és említett emlékiratokkal, de legtöbbször jelentős többletet ad, s ha ezeket összegyűjtjük, tulajdonképpen egy újabb, hatodik kötetét is megkaphatjuk az „emlékezésfolyamnak”. Passuth eddig nem említett könyveiben is rengeteg a direkt életrajzi mozzanat, ilyenkor is, mint az utószavakban, nem a saját életét, hanem a tárgyat és az alkotást járja körbe, mint például Találkoztam Esőistennel, ami a mexikói utazását és annak emlékeit rögzíti, tudjuk melyik könyve kapcsán…

Hogy milyen olvasmányosak és információdúsak ezek az emlékirat-könyvek és -fejezetek, arról könnyű meggyőződnünk, hisz a háború előtti Magyarországról készült régebbi elektronikus kiállításunkban Háború árnyékában (1998-99) pont Passuth-tal illusztráltuk – 1933 és 1935 közti részletekkel a Gyilokjáróból – a háborús kutyaszorító felé menetelő ország értelmiségijének egyre kétségbeejtőbb vergődéseit… Úgy tűnhet, az író végig naplót is vezetett, ami aztán alapjául szolgált a később átfogalmazott, de a fontos benyomásokat és tényeket precízen rögzítő emlékiratoknak. Az embernek az az érzése, a megfogalmazás előtt Passuth könyvtárazott talán, kikérhette az olvasóterembe a megsárgult 30 év előtti napilapokat is… Nézzünk pár idézetet a Gyilokjáróból:

1933. június elseje. “A könyv neve napja” – mondja a vezércikk. “Hogyan is becsüljük meg az egyetemes humánumnak e legbecsesebb kincsét” A névtelen cikk világos célzás a néhány héttel azelőtt fellobbantott németországi könyvmáglyákra. Nem Savonarola vagy inkvizítorok égetnek, hanem most formaruhás, kórusban éneklő germán, náci fiatalok. Kerülgetem a hazai könyv- és íróbemutatókat, mint a gubbiói farkas – be szeretnék törni a bűvös citadellába, dedikálni pultra hajolva, mint a Szerviták terén Tamási Áron. Ez a júniusi könyvnevenapja – sokféle tanulságot vet fel. Lapozgatva ma az újsághasábokat, úgy érzem – még meg tudnám fejteni minden egyes mondat akkori szimbolikáját. Magyar író sorsa – Ilosvai Selymes Péter műveinek válogatása közben – Komlós Aladár írása. […] Hihetetlennek tűnik, hogy köthetünk mi is olyan nemzetközi egyezményt, melynek értelmében Magyarországnak nemcsak adnia kell bőven, de kap is valamit. A velencei szerződés szerint visszaérkezik Ausztriából a Bécsi Képes Krónika és tizenhat Corvina-kötet. Hazajönnek; Bécsből ünnepélyes küldöttség szállítja őket – először vissza, Budára, majd onnan a Nemzeti Múzeumba, ahol majd közszemlére kerülnek. Heves képzőművészeti csata a parlamentben. Petrovácz képviselő hevesen támadja – baloldalisággal vádolva – Aba Novák művészetét. Andaházi Kasnya Béla festő, mint honatya, veszi védelmébe Aba Novák alkotásait. Ugyanakkor interpellál Bajcsy-Zsilinszky – egy, a Zeneakadémián tartott, állítólag gazdasági témákkal foglalkozó hitlerista előadás ügyében. A tudományos ürügy jó volt a legalantasabb politikai propagandára, mondja. “Lehetetlen dolog ily módon visszaélni a magyar nemzet közmondásos vendégszeretetével!” Még él, virulensnek is látszik Ausztria. Visszaállította a vízumkényszert, saját maga és a hitleri birodalom között.

[…] Ez a könyvnap azért is nevezetes, mert kikerül a könyvkereskedésekbe és a sátrakba A fekete kolostor. Kuncz Aladár már nem érhette meg, de a korrektúrákat még láthatta. Ugyanakkor kerül új kiadásban a közönség elé Zilahy Lajos regénye, a Halálos tavasz. Ezt a kor-tükre történetet, minden melankóliájával, sznobizmusával, ismerős szereplőivel ezrek és ezrek olvassák. A regény népszerűsége valójában film formájában teljesedik be, a Halálos tavasz sanzonja a kor legdivatosabb búgó hangú érzelmes világfájdalmas dala lesz. (Múlt esztendőben, egy filmarchívumi sorozat jóvoltából újból láthattam a Halálos tavasz-t. Főszereplők: Karády Katalin és Jávor Pál, néhány mellékszereplője ma is kedves alakja a magyar színpadoknak. A film – furcsa módon – jó, mai szemmel mérve is, s a nézőközönségben [jórészt fiatalok voltak a klubban] csak Jávor Pál “maxi” felöltője vált ki viharos derültséget, amint földig érő szárnyai meglibbennek a budai kis utca romantikájában. De Karády dala – ez a számára készült, mély színezésű érzelmesség itt, a film bonyodalmának némi társadalomrajzzal áterezett centrumában – majdnemhogy meggyőzően hat. Csak egyszerű giccs lenne, mint ahogyan így érzékeltette a néhány évvel ezelőtt készült, korösszefoglaló filmünk, ahol – oly sok idő után – újból felbúgott a Halálos tavasz sanzonja?).

Passuth László: Gyilokjáró

Ahogy ezeket a sorokat olvassuk, akaratlanul is magának Passuthnak az irodalmi értékelésére siklik át a figyelem, hiszen vele kapcsolatban is ott az a bizonyos „belletrisztikus vád”, hogy könnyű tollal tulajdonképpen közönségigényt szolgált csak ki, meg különben is, aki ennyire népszerű és ennyire olvassák, annak színvonala is gyanús lehet. Nagyon komplikált kérdés ez, hiszen az életmű hatalmas és nem is egyenletes minőségű: a mai néhány kritika, ami az újabb kiadások kapcsán fellelhető, nyersen foghalmaz, de lényegre tapint. 2016-ból olvassuk a címet a világhálón: „Barokkosan dagályos, de letehetetlen történelmi regény egy birodalom porba hullásáról…”
(Könyvkritika: Passuth László: Esőisten siratja Mexikót * 1939)

Passuth legközismertebb képe a tihanyi nyaraló udvarán készült
(Kép forrása)

Nem ennek az írásnak a feladata persze, hogy az író irodalmi stílusát és változásait elemezze, de hogy mégis képet kapjunk erről a passuthi és kétségtelenül jellegzetes írásmódról, érdemes talán egy idézettel megvilágítani mindezt. Az 56-os forradalom utáni – talán kicsit neki is megkönnyített pályán – elsőnek megjelenő, 1957-es, a változékony 16. századvégi erdélyi politika világáról szóló Négy szél Erdélyben című könyvének egyik súlyos alakja Máté, a jogfosztott székely szegénység mellé álló, sok szempontból meghasonlott prédikátor, kicsit afféle „Tiborc panasza” figura is, de van benne egy kicsiny a Dózsa korabeli Mészáros páterből is. Nézzük csak hogy jelenik meg:

Csizmáján bekérezkedik az eső, ahogy cuppan a nehéz talp a sötét pocsolyákban. Ahogy kiér a város határából, már csak a nagy siket földek lankadnak s emelkednek előtte, az út belefut a semmibe, nincs aki javítsa, nincs, aki elkaparja róla a sarat, mely rárakódott talán Decebál ideje óta, mert úgy mondják, még a római ősök előtt vitték erre a dák népek hadaikat, ők hozták messze földről ide a nagy köveket, ezzel alapozták útjukat. De ki tudja, mi igaz ebből, mert ma már mindent felfalt a sár, a degesz elnyelte a csizma fejét, kihúzza, így megy tovább a rászakadó estében, egészen egyedül. Minden faluban otthonos, de nincs már egyetlen eklézsia sem, amely befogadhatná, egyetlen ház, melyre úgy gondolhatna, megy: haza. Ezer pitvarba hívogatják, ha látja a szegénység, akármilyen hitet valljon, betessékeli Mátét, töltenek tejet, sajt s kenyér kerül a tarisznyájába, de szemük bogara félve kémleli a kapu táját, nem jön-e Máté után “poroszló, hadnagy embere, nem adják-e fel a vár-ispánnak: már megint bujtogatja a szegénységet”.

S az ember, aki egyedül baktat a sáros sötétségben, olyan félelmesen egyedül van, hogy megfagy körülötte a lehelet, s saját hangja is riogatja. Zavart, megalázott ember, akit nem is bántottak az urak, csak kinéztek maguk közül, amikor tették az igazságot, s Bánffy szava még ott zeng füle körül, a gúnyos „amice”, ahogy a jóindulatból felfortyan a nagyúr, pedig még ő a jobbik a fajtájukból, nem harácsol, nem leselkedik új falukra, nem kér új donációt. De elfogja a pulykaméreg, ha hallja, hogy valaki, aki jobbféle, úrrá vált ember, összeáll a szegénységgel, s egy velük a szava. S olyan erőtlen, olyan félénk ez a szó, mert Máté az Ige alázatában él, az Úr szelíd világa veszi körül, nem szereti a vér és a tűz hasonlatait, mint a kiszolgált végbeliek vagy kikopott zsoldos hadnagyok. Ahogy megy a székely agyagon, ebben a káprázatban egyszerre mintha könnyű lenne a teste, emlék és álom közén bolyong, most valahol ott megy az északi grófságokban, a németalföldi tartomány peremén, még annyit kell mennie, hogy estére beérkezzék Gentbe vagy Antwerpenbe, s ha már ott van a tenger partján, a kikötőben lessé, nem indul-e Angliába hajó?

Passuth László: Négy szél Erdélyben

Azért nem kell hozzá óriási bátorság, ha ezt a szövegminőséget mondjuk a témában is rokon Móricz Erdély trilógiájához hasonlítjuk. Hogy ma már hogyan hat Passuth néha valóban elnehezült, régies és ritka szavakkal, körmondatokkal gyakran gazdagított prózája? Az író műveltsége és olvasottsága lenyűgöző, mondjuk ki: történészeket megszégyenítő olykor. A könyvei nem is dramatizált párbeszédekre épülő gyorsan pergő történetek, inkább hatalmas freskók füzérei ezek, aminek alapanyagai a történelmi szituáció átfogó és elemzett víziói és a valós helyszín és figurák impresszív megjelenítései.

Nyilván azok, akiket fárasztanak ezek a széles „panoráma-festmények”, azok nem élvezik a hömpölygő historikus folyamot. Túlságosan tudósnak, nehéznek tűnnek a hosszú leíró bekezdések, a mondatokat patinásnak, ahogy a kritikus mondta fentebb „barokkosan” dagályosnak vélheti a mai olvasó…

Passuth rabja volt a történelemnek és annak részleteinek is: egyik regénye utószavában írja, hogy valaminek Velencében utána kellett járnia, mert kikérte a velencei irattárból, a 14. századból (!!) valamelyik iratcsomót, ahol még a lezajlott 600 éves beszélgetés jegyzőkönyvébe is bepillanthatott. (Igen, a serenissima signoria titkaiban és politikai machinációiban is járatos volt Passuth, de szinte a végletekig.) Ilyen alapossággal dolgozott, dolgozószobája falán ott sorakoztak a magyar és latin nyelvű legrégebbi forráskiadások és krónikák, levelezések kötetei. Egy megszerzendő könyvért gyakran járt nyakára a könyvtárosoknak, könyvtári berkekben kitartó kutatóként ismert ember volt, aki majdnem minden elérhető nyelven olvasott, s rengeteget jegyzetelt.

S ha visszatérünk az önéletrajzi művekre és emlékiratszerű részekre, ezeknek is imponáló a részletgazdagsága és enciklopédikussága. Ugyanakkor valamiféle írói frissesség is áthatja őket, néha novellaszerű apró részletek bukkannak fel, jól jellemzett szereplők, vagy anekdotikus mozzanatok, mint például annak a fiatal széplánynak az esete Milánóban, amikor Passuth ott töltötte két éves bankgyakorlatát. A leányzó a nyelvtudására amúgy igen sokat adó Passuthon hallgatva elgondolkodik, hogy vajon melyik olasz tájegység szülötte lehet ő, mert a kiejtése…  az mintha nem is tisztán lombardiai lenne? Vagy a kis epizód a milánói kurtizánnal, aki „a milánói lányok nyers szavával ellentétben dantei nyelven beszélt, mint amit azonnal lemezre lehetne venni, mint a szép olasz kiejtés stíluspéldáját.” Az író rengeteg alakkal dolgozik, sok eseményt – finoman a politika világából valókat is – kommentál, alkotói korszakából majd 60 éven át része volt ő a magyar irodalmi élet folyásának, ha kánonjának nem is, sőt egyes nyelvterületeken (spanyol és latin-amerikai) az ottani irodalomban és irodalmi életben is felbukkant neve. (Főleg persze az Esőisten fordításai miatt, hisz az például Mexikóban népszerű és ismert olvasmány volt.) Így az öt kötetnyi emlékiratfolyam nemcsak a politikai, kulturális életre tett reflexiókat mutatja, hanem állandó szereplői a kor irodalmi vonulatai, megjelenései, bemutatói s persze a kulturális élet megannyi és híres szereplője is.

Passuth nevesebb történelmi regényei ma is meg-megjelennek újabb kiadásokban

Érdekes látni, s ez főleg az említett írói utószavakból látszik, hogy született meg maga az alkotás témája, a megírás ötlete. Ami lehet nagyon komplikált is, de néha  kézenfekvően egyszerű. Aztán meg nála mindig egyik tematika hívta a másikat, de néha az imperatívusz egészen banális, kamaszkori mozzanat. Megtudjuk például, hogy a Báthory-téma hogy is bukkan fel és mióta kísért… legalábbis az ihlet első zsenge okai kiderülnek  a távoli múltból:

Az olajképet – alighanem még a század végén – úgy függesztették fel az első emeleti nagyfolyosó meszelt falára, hogy az ősi kolozsvári Alma Mater kisdiákja már szembe találja magát – ahogy feljön a régi lépcsőn – az iskolaalapító fejedelemmel. Hatalmas portré volt, princepsi díszében ábrázolta a festő Báthory Istvánt: kucsmával, hosszú mentében, illő hitelességgel, ami az arcvonásokat s a termetet illeti, mellette párnán hevertek az uralkodó jelvényei. Ez volt, azt hiszem, az a festmény, amelyet életemben a legtöbbször láttam: hiszen nyolc hosszú esztendőt töltöttem a kolozsvári kegyesrendi főgimnáziumban, így cseppet sem csodálatos, hogy tudója, sőt részese is lettem a különös Báthory-legendának. Ez pedig arról szólt, hogy a fejedelem arca a képen napról napra változik; pontosabban – le lehet olvasni róla az aznapi sors esélyeit. Ha komor – ez volt gyakrabban –, mint a Pókayak ítéleténél, nem sok jó várható az előttünk álló, nehéz órák során. Néha, ha rásütött a nap a festékkel borított vászonra, mintha csillogott volna a szem, derült volt magasztos ábrázata. „Láttad-e ma Báthoryt?” Mintegy szólásmondás volt: ilyenkor – mint végső reménybe, belekapaszkodtunk ebbe a metamorfózisba. Könyörület tölti el a tanárok szívét, kollektív jóindulat borítja el őket, vagy a felelés előtti félelmes másodpercekben kopognak: bejön Jóska bácsi, a pedellus a körözvénnyel, mely hírül adja, hogy Majláth püspök úr meglátogatja délelőtt a tanintézetet, utána – kívánságára – elmaradnak a többi órák, miután a Jóska néni vezette kantinban a püspök kontójára mindenki megtízóraizhatott. Igen, ez volt az aznapi csoda, hozzáláncolva somlyói Báthory István arcának átváltozásához.

A négy szél Erdélyben – írói utószavából

Érdemes lesz majd egyszer tehát e konkrét művek különféle kiadásaiban (általában a 70-es évekbeliek azok!) elhelyezett – a kiadók kérésére – később megírt utószavakat a majdani monográfusnak összegyűjteni, mert ritka kivétel az irodalomban, hogy maga a művész elemzi (és olykor bőségesen) az adott mű ihlető forrását, a téma kialakulását, nemegyszer kötődéseit más műveihez, a megírás nehézségeit, s történelmi regényeknél egyáltalán nem lényegtelenül a felmerülő kulcsforrásokat, amiket követett, néha még a források kritikáját is stb. Külön érdekeség, amikor a kulcsfiguráknál – és ez Passuthnál mindig van – azt is megtudhatjuk, hogy miért ide vagy oda estek bizonyos hangsúlyok, hogy miért vált ilyenné vagy olyanná a regényíró tollán az adott történelmi szereplő ábrázolása.


Pár oldalban írni Passuth hatalmas életművéről kockázatos dolog. Annyi minden kimarad, hisz mind az írói élet, mind pedig maga az életmű is annyira gazdag. Különös ellentmondás elképzelni, hogy ez az ember az életét tulajdonképp buzgó hivatalnokként élte le, hisz élete első szakaszában (1922-től) bankokban ügyviteli és jogászi munkákat végzett, majd hallatlan nyelvtudásával és nyelvi intelligenciájával az Országos Fordító Irodának dolgozott hosszú évtizedekig (a hírek szerint több mint 50 ezer oldalnyi fordítást végzett el), hogy aztán szabályosan 60 éves korában nyugdíjazva, végre csak az irodalomnak éljen. Akkor aztán a tihanyi nyaralóban reggeltől-estig kopogott a régi írógép, és még majd 20 évig fontos és jellegzetesen érett Passuth-művek születhettek. Lánya, Passuth Krisztina, aki művészettörténetünk nagyasszonya lett, mondta deprimáltan egy nemrégiben készült interjúban: „apám már kiment a divatból…”. Igaza lenne? Komáromi Csaba a fent már citált összefoglaló tanulmányában így jellemzi Passuth írói világát:

„A szó igazi értelmében európai szerző volt. Tudatosan tágította olvasóinak horizontját a közös kincs, Európa művelődéstörténete fontos fejezeteinek átlátására, megmutatva azt, hogyan illeszkedik ezekbe a nagy ívű folyamatokba a magyar kultúra. Egyszerre volt tudománynépszerűsítő, tudományos színezetű, tudományos, intellektuálisan hatásvadász, boszorkányos történetcsiholó és persze népszerű. Az általa közvetített „»kultúrpesszimisztikus« múltnosztalgia” – ahogy egyik kritikusa nevezi – élvezete olvasók tömegeinek jelentette az egyetlen lehetséges módot szellemi és – ismervén a kort, sajnos – valódi értelemben is az utazásra.”

Komáromi Csaba
A Passuth-villa, a volt Rákospalotai Villasoron
(Kép forrása)

Mint talán sikerült röviden felvillantani, Passuth Lászlónak számtalan arca van: legismertebb a veretes mondatokkal operáló, nagy történelmi tablókban mesélő történelmi regényíró, aki hallatlan műveltségét váltja „aprópénzre” minden oldalon, tanítva és szórakoztatva. Aztán ott van a kicsit jobban háttérbe szorult (vagy csak ismeretlenebb) emlékiratíró, aki egy egészen hosszú és nagyon izgalmas időszak intellektuális lenyomatát rögzítette és kommentálta: az 1914 és 1960 közti korok és rendszerek, művelődési eszmények, polgári életformák váltakozását, s annak az irodalmi és kulturális életnek a finom rajzolatát, amelynek teljesen belső részese igazából soha sem lehetett.

Ezek is érdekelhetnek...