Bestiáriumok I. – Wolfgang Franz, Miskolczi Gáspár
Habár a bestiárium műfaja már az ókor óta létezik, igazán népszerűvé csak a középkorban váltak a különböző állatokat ismertető könyvecskék. A 21. század embere számára különlegességüket és vonzerejüket a mai szemmel nézve a helyenként rendkívül szokatlan és mulattató illusztrációk, illetve a sosem létezett állatfajok ismertetései adhatják.
Magyar nyelvterületen nem nevezhető kimondottan népszerűnek a műfaj, az első magyar állattan, az Egy jeles vad-kert például csak 1702-ben jelent meg, Miskolczi Gáspár jóvoltából, aki „Franzius Farkas” írását fordította le (RA 744).
Wolfgang Franz egy 1564–1628 között élt lutheránus teológus volt, akinek állattana, a Historia Animalium először 1612-ben jelent meg, ezután 1712-ig számtalanszor kiadták, és szerencsére a Régi Könyvek Tárában is találhatunk belőle két példányt, egy 1643-as (RA 3580) és egy 1659-es kiadást (RA 834).
Már méretükből is látható, hogy nem „utánnyomásról” van szó, a kezdőképek pedig különösen izgalmasan térnek el egymástól. A Patricia D. Klingenstein Library oldalán[1] található kép az 1659-es kiadásban látható, de a könyvtári példány olyan szoros kötéssel rendelkezik, hogy értékelhető képet nem sikerült csinálnunk róla. Érdemes a kinagyított részleteket is megfigyelni, egészen furcsán közlekedő kis gyíkkal is találkozhatunk, illetve a teve púpja is mintha kissé elcsúszott volna, hogy az oroszlánokat is megfélemlítő méretű pulykáról már ne is beszéljünk. Érdekes azonban, hogy egy édenkert-ábrázolást láthatunk, középen Istennel, idilli és (a megriadt oroszlántól eltekintve) nyugodt állapotot.
Az 1643-as kiadás címképén is megjelenik Ádám és Éva és velük együtt az édenkert is, ez a kép azonban készülhetett a kiűzetés után is, erre utalhat legalábbis, hogy mindkettejük almát tart a kezében. Az állatok is szomorúnak, legalábbis enerváltnak tűnnek, és nem egy légtérben láthatjuk őket, hanem mindenkit a maga területén, madarakat az égen, halakat a vízben, a négylábúakat pedig a szárazföldön (kissé bánatos szemekkel nézve a távolodó halak után). Furcsaságokkal itt is találkozhatunk, hiszen felbukkan egy egyszarvú, és az égen (nyakamat tenném rá, hogy) egy-két sárkányt is láthatunk.
Miskolczi Gáspár fordítására visszatérve, a könyvecskéből megtudhatjuk, hogy az eredeti szöveghez illesztett ábrázolások egyáltalán nem a véletlen művei és nem csoda, hogy az édenkertet idézik az ember elé. Versényi György egy 1906-os tanulmányában[2] ír a kötetről részletesebben, megjegyzi többek között, hogy vallásos és erkölcsi hangulata, alapeszméje van a könyvnek, illetve, hogy a szerző „[a]bból indul ki, hogy az első emberpár bűnbeesése óta Isten »öt igen jeles tanító doktorokat« rendele az ember mellé, hogy a bűntől megtompított lelkét tanításukkal az üdvösség útjára vezessék. […] Az oktalan állatoktól tanulhatunk engedelmességet, mértékletes életet, tisztünkben való serénykedést, Isten iránt való háládatosságot.” Ennek megfelelően épülnek fel az egyes állatokat ismertető leírások. Jelenlegi, sok dologhoz teljesen másként álló felfogásunk okán azonban talán nem meglepő, hogy nem csak tanulásért érdemes elővenni a bestiáriumot, hanem az esetenként meglehetősen kellemesen szórakozás kedvéért is. Például olvashatunk arról is, hogy miért nem tud repülni a strucc. „Egykor a földieknek az égi állatokkal harcok lévén, a strucc annak a résznek ígérte segítségét, amely győzedelmes lészen. Mely ő állhatatlanságáért a strucc megfogatott, erősen meg is büntettetett, és mind a két felekezettől megcsonkíttatott.” (304. o.) Ha belegondolunk, hogy ezzel szemben a kacsa repülni, járni és úszni is tud, nem csoda, hogy felmerülhetnek bennünk kérdések esetleges kacsa-kollaborációk tekintetében.
A főnix madárról már biztosan mindenki hallott, de vajon azt hányan tudják, hogy mielőtt elégne 660 esztendős, megviselt korában, fészket épít magának könnyen gyulladó anyagokból, mint a kásia (fahéj) vagy a mirha, és abba beleülve várja, hogy lángra lobbanjon? Illetve miután megszületett önnön hamvaiból, „a megégetett fészkét behordja Heliopolis nevű igen híres városba, és ott az oltárra helyhezteti”. De nem egyszerűen a markába fogja a hamvakat, hanem külön urnát épít erre a célra (310-311. o.). Azonban, bár ez egy rendkívül szórakoztató kép, annyit mindenképpen Franz (és Miskolczi) számlájára kell írnunk, hogy végül felsorol(nak) igen sok megbízható forrást annak alátámasztására, hogy ilyen madár valószínűleg sosem létezett a Földön.
Versényitől azt is megtudhatjuk, hogy nincs olyan társadalmi osztály, melyet ne kezdene ki Miskolczi, vagy amelyről ne lenne kemény véleménye. Mindezt természetesen az embereket az állatokhoz hasonlóvá téve mutatja be:
„Leczkét ad a fejedelmeknek, kormányzóknak. (Az oroszlánról. A porfiróról. A harkályról. A sasról); a főrendeknek (A gémről. A czethalról). Megfeddi a tyrannusokat (A békáról); a pártütőket (Az oroszlánról). Nagy Sándornak (A párdaczról) egész külön fejezetet szentel. Ép így a perzsa (A medvéről) és török (A tigrisről) birodalomnak. Megemlékezik a békében dolgozó magistratusokról (A lóról), tanácsosokról (A czethalról) és a vitézekről, a hadakozásról (A harkályról). Nem feledkezik meg az emberi elméről (A lóról); sorra veszi: a tudósokat (A medvéről. A baglyokról); a sofistákat (A gözüről); a tudatlanokat (A szamárról. A filemiléről) és eszteleneket (A struczmadárrol); az igaz embert (Az oroszlánról); a jó gazdát (A mókusról); a tékozlót (A buárról); a tobzódót (A guloról. A rigóról); a fösvényt (A szarvasról. A disznóról); az örökségre lesőt (A saskeselyüről); a hamis prókátort (A gödényről); álbarátot (u. o.); az irigyet (A tekenősbékáról. A sasról); a hízelkedőt és rágalmazót (A macskáról. A majomról. A puplikánról); a csacsogót (A lúdról); a szitkosokat (A salamandráról. A békáról) és az alakosokat (A chaméleonról). Tükröt mutat a kevélyeknek és piperkedőknek (A páváról); a bujaságnak (A lúdról).”
Esetenként előfordul, hogy megadja magát a korának és mai szemmel nézve már-már vérlázító kijelentésekre ragadtatja magát, a prücsköt az asszonyok elé állítja például:
„Jóllehet a prücsköknek tulajdonképpen való szájok nincsen, vagyon mindazáltal valami szájok gyanánt való, mellyel mikor veszteg vannak, hasoknak üregéből énekelnek, azt pedig ő közöttük főképpen a hímek cselekszik, mert a nőstények köztök csak hallgatnak, magok példájával a jó Asszonyi állatoknak is azt commendálván.” (687. o.)
Talán mondhatom minden női olvasó nevében, hogy köszönjük szépen ezt a remek tanácsot. A teknősbékával kapcsolatban ezen felül azt jegyzi meg, hogy „a jó asszonyi állatnak mindenkor házában veszteg ülőnek kelljen lenni.” (272. o.)
A gyermekneveléshez viszont ezek után nagyon kellemesen és meglepően szól hozzá, a lóról szóló részben: „Miképenhogy a ló a szüntelen verés és sarkantyúzás által jóvá nem tétetik, azonképen a skólabeli gyermekecskék is szép édes szóval a tanuláshoz inkább hozzá édesednek, hogynem mint a sok verés és rivogatás által.” (120. o.) Manapság sem elvetendő gondolat ez, mikor esetenként még tartja magát az „atyai pofonok” jótékony hatásának tévhite. Franz és Miskolczi korában pedig különösen haladónak látszik ez az elmélet, ami mindenképpen üdvözlendő, és követendő példát állít elénk.
Hosszan lehetne még sorolni a vicces, meglepő és aranyos példákat az első magyar nyelvre lefordított bestiáriumból, valószínűleg azonban érdemesebb mindenkinek magának kézbe vennie. Akár az eredeti, 18. századi könyvecskét, akár a reprint kiadását, mert szerencsére ehhez is hozzájuthatunk a könyvtárban.
[1] https://nyhistory.tumblr.com/post/166077438064/st-francis
[2] http://www.epa.oszk.hu/00000/00001/00074/pdf/ITK_00074_1906_04_425-446.pdf
