Cimke: barátság

Gregory Maguire: A boszorkány : a Gonosz Nyugati Boszorkány élete és kora

Mivel egy népszerű, és nagy becsben tartott műről van szó, kifejezetten bátor húzás volt Gregory Maguire részéről már önmagában az is, hogy ehhez hozzányúlt – és ráadásul ő teljesen újraértelmezte, gyakorlatilag feje tetejére állította az eredeti sztorit, és annak főgonoszát állította a középpontba.

Robin Dunbar: Barátok

A barátok jobban befolyásolják életminőségünket, mint gondolnánk. Robin Dunbar világhírű brit antropológus és evolúciós pszichológus könyve a minket körülvevő rokoni és baráti kapcsolati háló rétegeiről, a szűkebb-tágabb baráti körök méretének elménk által szabott határairól folytatott több évtizedes kutatást foglalja össze.

Jón Kalman Stefánsson: Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről

A Gondolatok… egyszerre idézi meg a végtelenül naiv és csodákkal mindig teli gyermeki világot (egyetlen későbbi mű sem képviseli ennyire a gyermeki nézőpontot), illetve azt, ahogy erre visszaemlékszik a már közel negyvenéves író, szembenézve az azóta eltelt majd’ három évtizednyi idő pusztításával és az őt, valamint e néhány hónapnyi történet szereplőit ért veszteségekkel.

Frank Márton: Vadhatár

Frank Márton, a Páratlanok trilógia szerzője ezúttal nem hosszú fantasyvel jelentkezett, hanem egy rövidebb hangvételű, ám annál többet markoló regénnyel. A Vadhatár egy osztálykirándulást fordít bele egy kilátástalan világba, amely meglepően átérezhető és hétköznapi élmény.

Gabrielle Zevin: Világépítők

Zevin egy érzékeny, sodró lendületű, nagyon geek és nagyon romantikus könyvet írt a videójátékok szerelmeseiről, amelyben boldogan merülhetünk el a Super Mario-nosztalgiában és jobban megérthetjük a videójátékok tervezésének kreatív folyamatát, valamint azt, miért kell végtelen empátia ahhoz, hogy világot építsünk a játékosaink számára.

Paolo Cognetti: A magányos farkas boldogsága

A magányos farkas boldogsága is a hegyekbe, méghozzá az olasz-svájci határ mentén húzódó Monte Rosa-hegylánc birodalmába vezeti az olvasót. Kicsit olyan, mintha az elődje, a Nyolc hegy koncepciójának kissé átírt, rövidített kidolgozása lenne: feszesebb, fesztelenebb, kissé felületesebb is, ám esszenciálisan benne van, amiért Cognetti szövegeit annyira jó olvasni: a meditatív hangvétel, a múló idő melankóliájának bemutatása, a néhány vonással felvitt helyzet- és jellemábrázolások, no meg az andalító hangulat- és tájképek.