SZTE Klebelsberg Könyvtár
„Lássuk, vihetünk-e egy kis káoszt az eddigi kellemesen unalmas életedbe.” Ez a mondat tökéletesen jellemzi ezt a regényt. Mert ha elolvasod garantáltan részed lesz némi káoszban a lehető legjobb értelemben véve.
Viszont az, ahogy és főleg amilyen (!) formában jönnek az újabb és újabb, sokszor egymást is cáfoló bizonyítékok az ismeretlen hátterű és sorsú Strakával kapcsolatban, és az, hogy ezeket melléklet formában az olvasó ki tudja venni és kézbe tudja fogni, olyan élmény, melyet nem igazán lehetett volna más formában elérni. Így mi magunk is Erichez és Jenhez hasonlóan módon nyomozni kezdünk, és megpróbáljuk kibogozni ezt a korántsem egyszerű rejtvényt.
Az Írók és szerelmekben minden összesűrűsödik, ami egy friss diplomás, fiatal pályakezdőt érinthet, aki reménykedve, tele tervekkel kilép a nagyvilágba, az élet azonban átírja a forgatókönyvet.
A közös gyásszal küzdő, de rendkívül eltérő megoldásokat kereső apa-fiú páros történetének bemutatása mellett Powers olyan kérdéseket feszeget, minthogy egyáltalán, hogyan lehet beszélni a klímaváltozás következményeiről gyerekkel, hogy hogyan lehet gondolkodni más, nem-emberi élőlényekhez való viszonyunkról és felelősségünkről, és hogy mi értelme van keresni más bolygókon az életet, ha szemmel láthatólag azzal se bánunk túl jól, melynek részesei lehetünk.
A Kanada magában hordozza Ford jellegzetesen tárgyilagos, lakonikus stílusát, miközben áthatja valamiféle régivágású, sokféle részleten elmélázó, nagyregényes mesélőkedv, és egyfajta soha el nem múló, tompa és feszítő hatás.
Egy különös, tragédiákat őrző és tragédiák felé futó kisregény, amely megkérdőjelezi az összes olyan közhelyet, amelyet egy lektűrrel vagy egy lektűrszerzővel kapcsolatban meg szoktunk fogalmazni magunknak.
Jhumpa Lahiri rövidke alkotása ennek a furcsa szemléletmódnak és felépítésnek hála válik igazán különleges és egyedi kötetté, amely minden rövidsége ellenére is egy kimondottan lassú és az olvasóit is lelassulásra késztető költői próza, így elsősorban azoknak ajánlom, akik nem pörgős cselekményt, hanem csendet, otthonosságot és elmélyülést keresnek egy-egy kötetben.
A Stoner az, ami miatt az irodalmat kitalálták: nem a sekély igazságok, hanem a jelentéktelen apróságok szép megfogalmazása, a stílus és a mondanivaló csodálatos egysége. A könyvből árad a csendes szomorúság, mégsem szomorú.
Az Elveszett madarak egy tagadhatatlanul erős debütálás, amely képes szólni a régi motoros sci-fi olvasókhoz ismerőssége miatt, de ugyanúgy a szépirodalmi olvasókhoz líraisága miatt, diverz szereplőivel pedig szélesebb közönséghez.
Jonathan Franzen regényét viszont kifejezetten azoknak ajánlom, akik egyébként nem is szeretik a családregényeket, mert unalmasnak, esetleg cselekményszegénynek tartják őket. Az amerikai író úgy mesél, hogy egy percre sem veszíti el a legfőbb fonalat, ám közben mellékszálakon, melléksztorikban mutatja meg a szereplőket a maguk mélységében. Mi pedig észre sem vesszük, hogy elkanyarodott, annyira szervesülnek a nagy egészbe a kisebb-apróbb történetek.