SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Raphaël kutatás közben sötét titkokra talál, de kerekedik a 2000-es évek elején induló, majd 2018-ban folytatódó véres bűnügyi történet Mathilde, egy köteg szerelmes levél, a könyvesbolt tulajdonosa és Fawles elbeszélése alapján is. Minden elbeszélő új, váratlan részletekre világít rá, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem tudjuk többé letenni a regényt.
Daphne du Maurier legnépszerűbb regénye lenyűgöző mértékben áll ellen a porosodásnak. A több mint hetven éves A Manderley-ház asszonya nemcsak nyelvezetében hat frissnek; főhősével ma is bárki tud azonosulni, aki érezte már úgy, hogy összenyomja őt párja volt kedvesének emléke.
Megítélésem szerint a regény hangvétele alapvetően eltér attól, amit Christie-től megszokhattunk. Ebben az esetben sokkal több a belső monológ, ami a mondatok hosszúságában és a szóhasználatban is eltér az események olykor kissé szikár leírásától, ráadásul hiányzik a detektív figurája is. Arról nem is beszélve, hogy a „mindenki mindenre és mindenkire gyanakszik” megoldásnak köszönhetően a Tíz kicsi néger műfajilag sokkal közelebb áll a rém-, mint a detektívregényhez.
A regény már címével és borítójával is egyértelműen jelzi, hogy paródia. A norvég ø betű használata, a téli tájban guggoló szerző képe, a fülszöveg (a meg nem írt regényekről, és az Oslótól délre, Szentesen született szerzőről) mind biztosít arról, hogy a humor lesz az uralkodó minőség a kötetben. Ebben nem is kell csalódnunk, hiszen Kőhalmi közel háromszáz oldalas szövege tobzódik a poénokban, szinte követhetetlenül, mondatról mondatra ontja az újabb és újabb szellemességeket. Már maga a főhős, a notórius kávé- és kéregzuzmószesz-fogyasztó Bjørnsen is komikus alak, de az őt segítő, szekrényben élő tizenöt éves kamaszlány, vagy egy nyomozó bal agyféltekéjével dolgozó beszélő kutya is meglehetősen furcsa figurák.
A csendmadár olvasása különleges, lebegő élmény. Lassan csordogáló, mégis lebilincselően izgalmas trip egy beteg lélek legsötétebb bugyraiba. Ez az utazás, ha betalál, hosszú ideig az olvasóval is marad. Jóval az utolsó, sejtelmes és hidegrázós betűinek értelmezését követően is. Visszafogott, finom eszközökkel éri el a bőrünket bizsergető, halk katarzist. Akárcsak a csendes eső, a pocu pocu.
Ez a true crime regény kínálja ugyanis a titokzatosan eltűnt szakszervezeti vezető ügyéről szóló eddigi elméletek közül a leghitelesebbet: eszerint jó barátja, Frank Sheeran végzett Hoffával. A könyv azonban nem marad meg a teória szintjén, annál jóval több lesz. Gyakorlatilag Sheeran vallomása ez, amit a korábban gyilkossági nyomozóként és ügyészként is dolgozó Brandt rögzített magnóra több mint öt éven keresztül.
Raymond Chandler Asszony a tóban című regénye olyan, mint egy ravasz bűvésztrükk: első pillantásra egyszerűnek tűnik, csak a végén ébredsz rá, hogy átvertek a palánkon.
A kötelék kétségtelenül jól megírt könyv, de itt nem éreztem azt az elemi erőt, mint a Hajsza esetében. Persze szemét dolog egyiket a másikhoz hasonlítgatni, de mi más választása van ilyenkor az egyszerű olvasónak? Az elbeszélőtechnika ugyanazt a sémát követi, mint az első kötetben, időben és a nézőpontok között is váltogatva áll össze a történet. Továbbra is Leo és családja áll a fókuszban, a jól megérdemelt börtönbüntetésének leteltével vesszük fel az események fonalát. A skandináv krimik sosem csak krimik, legtöbben – én legalábbis – ezért szeretjük őket, és ez A kötelék esetében is igaz.
Egy új látásmódot tár elénk ez a könyv, és a történet az utolsó oldalig tartogat meglepetéseket, mély érzelmeket.
Kortárs író, aki nem mellesleg (ex)-rendőrként látta a rendőri munka mint komoly, mint abszurd oldalát. Ezen tapasztalatokat a tökéletlenül tökéletes Cameron Larkin nyomozó kalandjain keresztül meséli el, aki öniróniájával és szarkazmusával, no meg a hihetetlen nagy szerencséjével oldja meg az ügyet. Ha szereted a jó humorú könyveket, nem fogsz csalódni benne 🙂