SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A João Miguel Henriques által szerkesztett, A hidak csendje címen 2021-ben megjelent antológiában olyan portugál szerzők szemén keresztül láthatjuk fővárosunkat, akik az eklektikus épületrengeteget és a folyó tükrét kémlelve, s a felszín mögé látva fedezték fel Budapestnek a múlt terheit máig viselő arcát, amely könnyedén megbújhat a romkocsmák dübörgő zenéje vagy egy kedves magyar lány mosolya mögött.
Bűncselekmény történt, láthatatlan az elkövető – elfoghatatlan, megvádolhatatlan. A vádlott, a vád, az ítéletalkotó egyazon személyt takarja. Nincs itt semmi látnivaló – a helyszínelő hatóság szólal meg Nyerges Gábor Ádám új kötetének címében, és egyúttal próbál kíváncsiságot ébreszteni, hogy van-e mégis látnivaló?
Lukács Flóra első kötete kiváló indulás, az Egy sanghaji hotel teraszán gazdag gondolatvilágú és jól megírt versanyagot foglal magába, amely mindent átható melankóliája mellett is a versvilágban való elveszésre, barangolásra ösztönzi az erre fogékony olvasót – a sétáló is így érez egy ismeretlen nagyvárosban.
Sokan azt mondják, a mi generációnknak az a tragédiája, hogy nincs tragédiája, de ezek a versek éppen ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Vannak itt tragédiák, csak meg kell tanulnunk meglátni őket és szembenézni velük. A félrenézés nem fogja semmissé tenni se a nőkkel szembeni szexizmust, se a szegénységet, se a túltermelést, se a karantént, se a toxikus kapcsolatokat. El kell döntenie az olvasónak, hogy lányaiba félelmet akar nevelni, vagy őszinteséget.
Zoltán Gábor a II. világháborús történések jó ismerőjeként ugyanis egy kimondottan furcsa vállalkozásra adta a fejét, és az amúgy a Magvető Kiadó gondozásában már több évtizede minden évben megjelenő Szép versek mintájára megírta ezt a kötet, mégpedig a címből is sejthetően az 1944-es évre vonatkoztatva. A szerző végigveszi az ebben az évben hazánkban megjelenő (természetesen nem az összes, de mindenképpen a legjellemzőbb) verseket számtalan ismert (Áprily, Kassák, Radnóti, Faludy, Weöres) és számtalan mára már teljesen ismeretlen költő tollából, majd azokat elemzi, megjegyzéseket fűz hozzájuk, és összefüggéseket keres.
A szöveg – szemben a mottóban megidézett Zoltán Gábor-művekkel – fantasztikus arányérzékkel adagolja hol Radnóti eklogáit idéző időmértékes soraiban, hol tűpontosra csiszolt prózai mondataiban az iszonyatot, a kisember felelősséghárítását, nyüszítő halálfélelmét, ügyeskedéseit, miközben jönnek az oroszok, van, akit meggyilkolnak, van, aki elmenekül, van, akit kirabolnak, van, aki visszatér.
A kötet megágyaz annak, hogy mozaikos regénnyé olvassuk. Egy-egy visszatérő, utca, domboldal, közért, műhely által kirajzolódik a Vargaváros térképe. Ahogy a kötet borítóján is, eleinte mintha távolról szemlélnénk a házakat, utcákat, majd egyre közelebb kerülünk hozzájuk, megismerjük az ott lakókat, megyünk velük a közértbe, disznóvágásra, lakodalomba.
Az itt szereplő kilencvenkét „egy lélegzetvétellel” elolvasható, egymondatos prózavers olyan természetességgel, átgondoltsággal és lendülettel képes megjeleníteni magát a hétköznapokban megjelenő szerelmet, ami gyakorlatilag utánozhatatlan. Az egyik legelképesztőbb ezekben az átlagosan tizennyolc-húsz sornyi szövegekben az, ahogy megjelenik bennük a szerelem egésze: az első szikrázó pillanatoktól, a mindent háttérbe szorító lángolástól kezdve, az egyre szürkülő és átlagosabbá váló hétköznapokon át a hol fájdalmas, hol végső megnyugvást hozó búcsúig.
Bevallom őszintén, mostanáig nem is tudtam, hogy Csukás István a nagyszerű meséin kívül verseket is írt. De még milyeneket! Csodálatos, megható, elgondolkodtató költeményeket. Szívet, szemet gyönyörködtető költői képei hol mosolyra fakasztottak, hol könnyeket csaltak a szemembe. A kötet ajánlójában olvastam, hogy valaki nászajándékba Csukás István szerelmes verseinek gyűjteményét kapta, és azóta az egyik lehető legjobb nászajándéknak tartom.
A „hallgatódzó” olvasó az, aki belső hallásával vizualizálja a betűkből képződő muzsikát, a szólamok harmóniáját, visszhangozva Fodor Ákos költészetét.