SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Bűncselekmény történt, láthatatlan az elkövető – elfoghatatlan, megvádolhatatlan. A vádlott, a vád, az ítéletalkotó egyazon személyt takarja. Nincs itt semmi látnivaló – a helyszínelő hatóság szólal meg Nyerges Gábor Ádám új kötetének címében, és egyúttal próbál kíváncsiságot ébreszteni, hogy van-e mégis látnivaló?
Lukács Flóra első kötete kiváló indulás, az Egy sanghaji hotel teraszán gazdag gondolatvilágú és jól megírt versanyagot foglal magába, amely mindent átható melankóliája mellett is a versvilágban való elveszésre, barangolásra ösztönzi az erre fogékony olvasót – a sétáló is így érez egy ismeretlen nagyvárosban.
Sokan azt mondják, a mi generációnknak az a tragédiája, hogy nincs tragédiája, de ezek a versek éppen ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Vannak itt tragédiák, csak meg kell tanulnunk meglátni őket és szembenézni velük. A félrenézés nem fogja semmissé tenni se a nőkkel szembeni szexizmust, se a szegénységet, se a túltermelést, se a karantént, se a toxikus kapcsolatokat. El kell döntenie az olvasónak, hogy lányaiba félelmet akar nevelni, vagy őszinteséget.
Zoltán Gábor a II. világháborús történések jó ismerőjeként ugyanis egy kimondottan furcsa vállalkozásra adta a fejét, és az amúgy a Magvető Kiadó gondozásában már több évtizede minden évben megjelenő Szép versek mintájára megírta ezt a kötet, mégpedig a címből is sejthetően az 1944-es évre vonatkoztatva. A szerző végigveszi az ebben az évben hazánkban megjelenő (természetesen nem az összes, de mindenképpen a legjellemzőbb) verseket számtalan ismert (Áprily, Kassák, Radnóti, Faludy, Weöres) és számtalan mára már teljesen ismeretlen költő tollából, majd azokat elemzi, megjegyzéseket fűz hozzájuk, és összefüggéseket keres.
A szöveg – szemben a mottóban megidézett Zoltán Gábor-művekkel – fantasztikus arányérzékkel adagolja hol Radnóti eklogáit idéző időmértékes soraiban, hol tűpontosra csiszolt prózai mondataiban az iszonyatot, a kisember felelősséghárítását, nyüszítő halálfélelmét, ügyeskedéseit, miközben jönnek az oroszok, van, akit meggyilkolnak, van, aki elmenekül, van, akit kirabolnak, van, aki visszatér.
A kötet megágyaz annak, hogy mozaikos regénnyé olvassuk. Egy-egy visszatérő, utca, domboldal, közért, műhely által kirajzolódik a Vargaváros térképe. Ahogy a kötet borítóján is, eleinte mintha távolról szemlélnénk a házakat, utcákat, majd egyre közelebb kerülünk hozzájuk, megismerjük az ott lakókat, megyünk velük a közértbe, disznóvágásra, lakodalomba.
Az itt szereplő kilencvenkét „egy lélegzetvétellel” elolvasható, egymondatos prózavers olyan természetességgel, átgondoltsággal és lendülettel képes megjeleníteni magát a hétköznapokban megjelenő szerelmet, ami gyakorlatilag utánozhatatlan. Az egyik legelképesztőbb ezekben az átlagosan tizennyolc-húsz sornyi szövegekben az, ahogy megjelenik bennük a szerelem egésze: az első szikrázó pillanatoktól, a mindent háttérbe szorító lángolástól kezdve, az egyre szürkülő és átlagosabbá váló hétköznapokon át a hol fájdalmas, hol végső megnyugvást hozó búcsúig.
Bevallom őszintén, mostanáig nem is tudtam, hogy Csukás István a nagyszerű meséin kívül verseket is írt. De még milyeneket! Csodálatos, megható, elgondolkodtató költeményeket. Szívet, szemet gyönyörködtető költői képei hol mosolyra fakasztottak, hol könnyeket csaltak a szemembe. A kötet ajánlójában olvastam, hogy valaki nászajándékba Csukás István szerelmes verseinek gyűjteményét kapta, és azóta az egyik lehető legjobb nászajándéknak tartom.
A „hallgatódzó” olvasó az, aki belső hallásával vizualizálja a betűkből képződő muzsikát, a szólamok harmóniáját, visszhangozva Fodor Ákos költészetét.
This moving anthology is a testament to both the centuries-old tradition of Persian poetry and the enduring will of the Iranian people to resist injustice. The poems selected for this collection represent the young, the old, and the ancient. They are written by poets who call or have called Iran home, many of whom have become part of a diverse and thriving diaspora.