SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Krasznahorkai a tőle megszokott nyelven, végtelennek tűnő, ugyanakkor átlátható hosszúmondataival közelít a témához, és elsősorban az irónia látásmódjával ábrázolja az időskori elesettséget és naivitást, amit szinte tökéletes egészségi és szellemi állapota ellenére is képvisel a főhős.
A Tizenhét hattyúk nem puszta zsonglőrmutatvány, öncéljába hulló játék vagy nyelvi brillír, hanem – és ezt termékeny nézőpontként ajánlom a tisztelt újraolvasónak – értelmezhető Esterházy Péter barokkba rejtőző, rétegelt önportréjaként is, melynek élvezeti értéke máig magas.
Szóval a Nixon nem tud lépcsőzni nagyjából ilyen, olyan emberekről szól, akik lehetnének azok, akik szembejönnek a Kálvin téri aluljáróban, az Astorián, vagy akik kinéznek egy ablakon a belváros bármelyik bérházában. És róluk nagyon jól szól: a szerző novellánként váltogat a szereplők és a stílusok között is, amelyek a maguk módján mind nagyon szépen és érzékletesen mutatnak be egy élethelyzetet, egy világlátást, vagy egyszerűen éppen azt, ahogy valaki érzi vagy érezhetné a valóságot a 2020-as években Budapesten.
Egan kiegészíti és a generációs határokat áthágva folytatja Az elszúrt idő nyomában című korábbi regényét, tovább bonyolítva annak eleve szövevényes történetvilágát, és kidolgozva szereplőinek már amúgy is összetett kapcsolatrendszerét. Mondhatni, afféle könnyfakasztó, folytatásos tablóregényt tart a kezében a kíváncsi olvasó, méghozzá disztópikus keretbe foglalva.
Szerteágazó, mégis egyben tartott; a jelenre élesen rávilágító; lényegi negatív kritikával nem illethető opusz. Csakhogy… Figyelmeztetés! Veszélyes regény! Csökkenheti az esélyed, hogy cégvezető leszel – minthogy talán nem akarsz majd az lenni!
A szerző írásművészetében nem először találkozunk önéletrajzi ihletésű szöveggel, már a Luther kutyái című regényében is saját életének történéseit állította a középpontba, amikor súlyos betegségét és az abból való gyógyulását dolgozta fel. Új kötetében az időhorizontot tágra nyitja, és benne a 20. század elejétől, a felmenői emlékeitől napjainkig idézi fel családja múltját és személyes történetét.
Ez a regény bárki számára jelenthet terápiát. Mindenkinek ajánlom, aki éppen bajban van, de nem feltétlenül száraz vagy szakszöveget tartalmazó lelki olvasmányt szeretne választani magának.
Végül lepontoztam, mert annyira nem jó. Pedig lehet, hogy éppen ettől jó, hogy olyannyira visszaadja az eredetileg szándékolt lelki lehúzást. Vagyis profin megírt. Mégsem vágyom vissza.
Jon Fosse kisregénye a születésről és a halálról beszél, nehéz és mindenki által tudott titkokat oszt meg velünk és a világba vetettségünkkel kapcsolatban vet fel kérdéseket.
A Baumgartner egy önéletrajzi elemeket is bőven felhasználó, ezúttal az életvégi számvetést középpontban állító, és a korábban megszokottakhoz képest minden tekintetben (legyen az a történet csavarossága, vagy a narratív trükkök bonyolultsága) jóval visszafogottabb kötet. Megjegyzem: ez azonban nagyon is jól áll neki.