SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
A rövid, egyes szám első személyben íródott regény nyitójelenetében egy fiatal belga konzul néz szembe szó szerint a halállal: túsztárgyalóként próbálja megmenteni a hónapok óta fogságban tartott európaiak életét Kongóban, de ő is a kivégzőosztag elé kerül. A 28 éves diplomata nem más, mint Amélie Nothomb édesapja.
Van-e egyáltalán egy „megtért”, vétkeit megbánó, végsősoron mégis embertelen népvezérnek emberi arca, s ha van (mindenkinek, a gyilkosnak is van), érdemes-e arra, hogy megismerjük?
Okos és játékos verseskötet egy világról, amely a pánikra koncentrál.
Bár történetei tűnhetnek szerteágazónak, valójában mégis arról mesélnek, milyen volt egy megváltozott, majd a változatlanságba (vagy változtathatatlanságba?) évtizedekre megdermedt, és megint később újból változni látszó országban felnőni.
A Dreherek élete szinte végig meseszerű az első oldaltól az utolsóig: sikerrel átszőtt álomutazás apró kátyúkkal, amiben csak egy-egy pillanatra torpan meg a sörgyáros dinasztia diadalmenete, hogy aztán még nagyobb lendülettel haladjon előre.
A nehezített pályán történő felnövekvés egy kislányból nővé érő, lángolóan vörös hajú főhős története, aki a benne lakozó düh és elszántság elegyéből tüzeket gyújt maga körül, amerre jár.
Az olvasó pedig elkerülhetetlenül a hatása alá kerül, és még örülhet, ha saját élete alapos megvizsgálása után sem kell többet megállapítania, mint hogy lám, ez a könyv csodálatosan ad elő egy rossz példát, egy olyan életről, amiben bizonyos nézőpontból ugyan megvolt a méltóság, a tartás, de valójában elhibázott döntésekkel előidézett személyes tragédiákkal van tele.
Egyszerre memoár, tudatfolyam-leírás, generációkon átívelő családkrónika, és akkor a levél- és drámabetétekről még nem is beszéltünk.
A szervesen növekedő Kner család jó néhány ágát kicsavarták a történelem viharai. Sorsuk magyar, sorsuk zsidó, sorsuk huszadik századi, sorsuk közép-európai.
A tiszta udvarok rendes házainak falai között súlyos poklok, várakozással, hazugsággal, önáltatással teli életek rejtőznek. A Valamit el akartam mondani tizenhárom hosszú elbeszélése is egy-egy ilyen bemetszés, mely egyszer sem válik igazán tragikussá, csupán nyomasztóvá és nyugtalanítóvá, éppen ezért nagyon is ismerőssé.