Történelmi legendák, hamis hagyományok, meghökkentő valóságok…

– avagy a kijózanító ismeretterjesztés kacskaringós útjai

Tudjuk, a trianoni béke 100 év után lejár
 és mindent visszacsinálnak… vagy mégsem?

Ha olyan szavakat írnék, hogy „legendátlanítás” és „mítosztalanítás”, amelyek talán nem is léteznek, – lám a beépített helyesírás-ellenőrző szótára sem ismeri 🙂 – , mégis közel járnék ahhoz a műfajhoz, amiket az alább tárgyalandó könyvek átfognak.

Ugyanis most olyan könyveket szedtem egy csokorba, amelyek a körül járnak-kelnek, hogy milyen nem valós vagy elferdített sztorik, legendák, hiedelmek lengik be a történelmet, irodalmat általában, s főleg a miénket, a magyart.

Másrészt ez a kis kollekció arra is fényt vet, hogy milyen meghökkentő esetek fordultak elő a történelemben vagy éppen a mi történelmünkben, amiket gyakran mítosznak vélünk, de nem azok: ez is egyfajta legendahántás. S fordítva is persze. Mert, azt hogy Dugovics Titusz nem nagyon ugrott le se zászlóval, se törökkel, azt már sokan tudják, de azt viszont kevesen, hogy Kottanerné egy Columbo-krimi és egy James Bond történet vegyülékét megszégyenítő módon lopta el udvarhölgyként a visegrádi Salamon-toronyból a koronát, vagy hogy Dobó István a sikeres és sokszor megénekelt 1552-es egri kaland után börtönben is csücsült és talán még joggal is, vagy hogy a derék magyar várkatonák hogyan próbálták lenyúlni – tengeri kalóz módjára a Dunán – szegény jó frissen megözvegyült Mária királynő Mohács-utáni kincsmentése közben Budáról az egész királyi cuccot a hajóiról.

De mondhatnám azt is, hogy bizony az isteni Kleopátra egyáltalán nem volt egy Liz Taylor, pár kortárs ábrázolásán láthatjuk, hogy elég nagy és csúnya orra volt… (Igaz, lenyűgözően művelt és nyelvzseni lehetett, amit meg az isteni Liz nem tudott ilyen jól…)
De az is ilyen eset, hogy Napóleon – úgymond – apró termetű volt (a boncolási jegyzőkönyve szerint 168.3 cm, azaz a korabeli férfiátlagnál 4 cm-el magasabb és pl. pont akkora, mint a mi Széchenyi Istvánunk…) Viszont a viktoriánus angol propaganda tette a dolgát… s megalkotta a zsebnapóleonokat.

És vannak kézenfekvő legendák, mint pl. hogy Görgey árulta el a szabadságharcot, vagy hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél szavalt az esőben… s vannak persze ideológiavezéreltek is, mint például hogy Gömbös Gyula afféle Mussolini és Hitler-klón lett volna, vagy hogy Sacco és Vanzetti szimplán ártatlan volt. Persze vannak apró tudatlanságok, de jellemzőek, s igen elterjedtek, sőt maradandóak: például hogy a második világháború Lengyelország lerohanásával kezdődött, holott Zsukov már 1939 júniusában harcolt a Távol-Keleten. (Igaz, még nem tudták, hogy egy világháború nyitányát is eljátsszák közben…)

Vagy ilyen esetek azok is, amelyekben történelmi távlatban (lásd utólagos tálalás) a később nagy birodalmakká váló államok korai királyai is nagyon jelentősek voltak, s a szovjet érába került államoké aztán meg hirtelen már nem: bizony Árpád-házi uralkodóink nagyon csodálkoztak volna, hogy a történelmi emlékezetben lekerültek az európai toplistákról, holott akkoriban, amikor ők uralkodtak, igazi európai jelenségként, mennyire nagyon rajta voltak?

Az ismert diplomáciatörténeti bonmot szerint „a kis Magyarország attól szenved, hogy nyomasztja a nagy történelme, míg a nagy Egyesült Államokat az zavarja, hogy kicsiny a történelme”. Bár mosolygunk ezen az elmeszüleményen, de attól még tény, hogy mai világunkból, a mai Magyarországból elég nehéz elképzelni, hogy valaha egy Szép Fülöp, aki különben anyai ágon II. András magyar király dédunokája volt, azon aggódott, hogy három fia és egy lánya (mind királyok, illetve királynék lettek aztán) miként házasodjanak, hogy az aktuális magyar király esetleg ne sértődjön meg.
Vagy éppen azt, hogy volt idő a ködös Albionban, amikor az oklevelek datálásában a hivatkozott méltóságnévsorban a pápa és a francia király mellett a magyar király neve is szerepelt. Ez volt az az idő, amikor még – sok szempontból – az egységes magyar királyság versenyben volt az európai színtér valamennyi országával a „történelmi jelentőség” nevű, amúgy elég értelmetlen és valójában nem is létező versenypályán. Nyilván a mára kozmetikázott és „hatalmilag” felülírt múlt már nem így látja… Persze, ha kiderül, hogy már XIV. Lajos sem mondta valójában, hogy az állam én vagyok, akkor mit reméljünk? 🙂

Aztán még ott a teljes magyar irodalmi mitológia: tényleg megcsalta Koltón a nászúton Petőfi friss mátkáját egy szép cigány lánnyal, vagy csak Jókai találta ki bosszúból (hogy őt lehülyézte házasságkötése miatt?) … Igen, és mondta-e és írta-e Arany, hogy „gondolta a fene?”…. s a költői mű értelmére gondolt közben. S ha már Arany: A walesi bárdok írója köszöntötte-e most vagy sem az aradi kivégzési utasítást aláíró uralkodóját? És a pártos honfivér, az mit is jelent? Hogy pártütő? Biztosan?

Ezer ilyen van és ezerszer jönnek szembe a bulvárlapoktól a Nők Lapjáig, rádió- és televízióműsorokban, így s úgy űzve-fűzve…
De most, e néhány derék és kipróbált történész és irodalmár jóvoltából ezekben a könyvekben a megbízható igazsággal szembesülhetünk, ami néha meglepő, néha kiábrándító, de mindig igen érdekes és biztosan szövevényesebb, mint ahogy gondoltuk. Ne feledjük, Jézus azt mondta: “Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket.“ (János 8:32)  – talán igaza van ebben is…

Így hát ezeket az eseteket – és még százszámra belőlük – fürkészhetjük ki ezekben a könyvekben… egyik tudatlanságunk a másik után veszik oda és közben fájdalommentesen a társalgási okosságunkat is megtoldhatjuk. Csillogni fogunk. S mindezt milyen remekül szórakozva!

---

Legendahántó olvasnivalók