Gróf Klebelsberg Kunoné Lasztóczi Botka Sarolta emlékiratai

Klebelsberg Kuno elsősorban nagy politikusként él az utókor emlékezetében, akinek oktatási, tudományos és kulturális intézmények sokasága köszönheti létrejöttét. Ám szerteágazó életművének apróbb, személyesebb vonatkozású részleteiről minden bizonnyal jóval kevesebbet tudunk. És talán még ennél is kevesebbet hallhattunk feleségéről, Klebelsberg Kunoné Botka Saroltáról (1878-1964). Arról a nőről, aki az országos jelentőségű politikus férj életében a legfontosabb szereplő, az egyetlen társ és egészen halálig a támasza volt.

Lasztóczi Botka Sarolta Otília kisnemesi családból származott. Édesanyja Heckler Márta és édesapja Lasztóczi Botka Géza 5 évig voltak házasok, mivel édesapja nagyon fiatalon elhunyt. Heckler Márta később Keveházi Kováts Gyula egyházjogász, egyetemi tanár felesége lett. A kis Sarolta eleinte otthon, Miss Mary Holden angol nevelőnővel, később Zirzen Janka jászberényi magán-nevelőintézetében tanult. Zirzen Janka a magyarországi nőnevelés úttörője volt, ő volt az első nő, aki magyarországi pedagógiai intézményt vezethetett. Botka Sarolta németül, franciául, angolul, olaszul tanult, valamint zongorázni is tudott. Tantárgyai közül legfőképp az irodalmat, művészettörténetet kedvelte.

„1897. év nyarán történt, hogy egy augusztusi délután először találkoztunk. Kis testvéreimnek a Balatont ajánlotta az orvos, igy anyám villát bérelt Siófokon. A telep akkor még nem létezett, a partot töltötték éppen. Érkezésünk napján croquet-partija volt a fiataloknak, melybe engem is meghívtak. Bemutatások alatt feltűnt nekem egy határozott arcélű, nyúlánk, karcsú, széles vállú fiatal ember, az egyik párt [csapat – a szerk.] vezére, ki azonnal megkérdezte tőlem, tudok-e játszani? Őszintén bevallottam, hogy nem. Mikor beosztásomra került a sor, rögtön észre vettem, hogy nem akar a pártjába [csapatába – a szerk.] bevenni és meg is ütötték fülemet suttogó szavai „csak hozzánk ne!” Mindent a játék szempontjából nézett, mert játszani is csak teljes lélekkel tudott. Pedig akár hogy is védekezett nem kerülhette el, amit a sors számára kijelölt. Többszöri találkozás után sem jelentettünk egymásnak többet, mint bárki más. Mig egyszer társaságban hajókirándulást nem tettünk Tihanyba.

Gyönyörű nap volt. Megérkezve bejártuk a partot, gyűjtöttünk kecskekörmöket, kipróbáltuk a visszhangot és felmentünk az apátságot megnézni. Egyik ablakjából elmerülve néztem a pompás kilátást a vizre, a hegyekre, s a világítást, mikor nagy nevetést hallottam mögöttem, s a fölkiáltást’: „Na már meg van a pár!” Kunó állt mellettem, látcsövével ő is messze nézett.Nem tudtam, hogy az a babona járja, hogy akik együtt néznek ki ezen az ablakon, azok összekerülnek. Ő is meglepődött, kutatóan a szemembe nézett és aztán elmosolyodott – attól kezdve mellém szegődött.”
Életutunk 12. p.

Klebelsberg Kunóval háromévnyi ismeretség után 1900. április 24-én kötöttek házasságot Budapesten. Az emlékiratok tanúsága alapján 33 évnyi szeretetteljes, kiegyensúlyozott házasságban éltek együtt. Sarolta munkásságában mindvégig támogatta férjét, de emellett tevékenyen részt vett különféle jótékonysági feladatokban, a háború utáni nyomorenyhítő munkálatokban is. A két háború között a kulturális életben is aktív volt: vélhetően baráti viszonyt tartott fenn Herczeg Ferenc íróval és Zichy Mihály festővel. Pesthidegkúti otthonuk gyakorta volt diplomáciai és társasági összejövetelek helyszíne.

Klebelsberg Kunoné férje halála után Hidegkúton és Budapesten, majd a II. világháború után Budapesten élt. Innen telepítették ki 1951-ben Békés megyébe, egy Okány melletti tanyára. Az itteni szomorú körülményeket csak 1953-ban, Hamvas Endre csanádi püspök közbenjárására hagyhatta el.

Végül Szegeden, a püspöki palotában lakhatott egészen 1964. július 27-én bekövetkezett haláláig. Botka Sarolta még életében a szegedi egyetemi könyvtárban található Klebelsberg Kuno művekről, Klebelsberg munkásságát méltató visszaemlékezésekről és dokumentumokról bibliográfiai jegyzéket mellékelt az Életutunk gépiratához. Nem sikerült kideríteni, vajon egyedül használta-e az akkor a Dugonics téren működő könyvtárat, vagy valaki segítette-e ebben. Visszaemlékezéseiben többször említi, hogy ekkor már nem látott jól. Mégis, akár segítséggel, akár egyedül: könyvtároshoz illő alapossággal kutatta Klebelsberg Kuno nyomtatásban megjelent beszédeit és a férjéről írt dokumentumokat. Halála előtt alig egy hónappal, 1964. július 5-én pedig könyvtárunkra hagyta a nála lévő összes iratot és fényképet, melyek felhasználásával férjének állított emléket szépirodalmi igénnyel megírt visszaemlékezésében.

Klebelsberg Kunoné Botka Sarolta hagyatékának egyes darabjai évtizedekig rejtőzködtek biztonságban, mígnem aztán 2019-től kezdődően több részletben, de mára mind a nagyközönség elé tárulhattak a digitalizálásuknak köszönhetően. Elsőként József főherceg magyar nyelvű emlékbeszédét tettük közzé. A főherceg a beszédet Klebelsberg Kuno síremlékének felszentelése napján – 1935. április 11-én – olvasta fel a Dómban tartott ünnepet követő városházi díszközgyűlésen. A szép bőrkötésű emlékbeszédről katalógusleírás készült, digitális változata Miscellanea nevű repozitóriumunkba került. A hagyaték feltárása és közzétele – mások mellett – Farkas Katalin és Pálfy Anna könyvtárosok munkájának köszönhető.

Szintén könyvtárunk állományában található meg négy fekete kartonmappa. A kartonlapokon fényképek vannak Klebelsberg Kunoról és feleségéről, Botka Saroltáról, valamint a Klebelsberg család felmenőiről, egyetemi építkezésekről, épületek átadásáról, a társasági élet eseményeiről, Klebelsberg temetéséről és a kultuszminisztert ábrázoló szobrokról. A gyűjteményben megtalálható Klebelsbergről az utolsó, Hidegkúton készült fénykép is. A fényképeket hozzáértő munkatársaink gondozzák, jelenleg a Képtár és Médiatékában szabadon megtekinthetők.

Az utolsó két köteg kézirat 2020 őszén került digitalizálásra, addig egy kézirattári dobozban voltak csak elérhetők. Az egyik köteg az Életutunk című visszaemlékezés teljes gépirata, mely szerkesztett változatban Szegeden 1992-ben jelent meg.

Az Életutunkban az özvegy Klebelsberg Kuno személyére, munkásságára, közös életükre, majd pedig saját személyes sorsára emlékszik vissza. A másik köteg irat Klebelsberg Kuno leveleiből, illetve mások által Klebelsbergnéhez írt levelekből, újságkivágatokból, a Klebelsberg család felmenőiről készült feljegyzésekből és az özvegy időskori személyes dokumentumaiból áll. Klebelsbergné a kötegben található minden iratot, dokumentumot felhasznált az Életutunkhoz. Hagyatékának kézirattári része digitalizálást követően a Miscellanea repozitóriumban (néhány magánjellegű levelet kivéve) szabadon elérhető.

Klebelsberg Kuno nevét könyvtárunk 2011. november 11-étől viseli. Az egyetem vezetése ezúton kívánt emléket állítani a Szeged és az egyetem sorsára különösképp ható munkásságának. Nejének, Botka Saroltának a nevét ugyan nem viselik közintézmények, de élettörténetének alaposabb megismerése minden érdeklő számára tartogat érdekességeket, tanulságokat. Kivételes tisztelettel és szeretettel gondozta kettejük hagyatékát és bízta azt könyvtárunkra. Mi ezen hagyaték digitalizált változatát pedig örömmel nyújtjuk át a nagyközönségnek.

Úgy, ahogyan tettük ezt nemrégiben a Klebelsberg Kuno élete és munkássága című digitális oktatóanyagunkkal. Szándékaink szerint az újszerű digitális anyag áttekintésével az elvont történelmi alakok sorából Klebelsberg is minden érdeklődő számára személyesebb közelségbe hozható.

Emléke eltűnt – „Elment vele a feledés hajója, s – talán – menni fog egy örökléten át.”

Nem akarok följegyzéseim után pesszimizmussal pontot tenni, ez nem is illenék jó uram aktiv, pozitiv lényéhez, és azért sem, mert én magam hiszek Őbenne. Hiszek az igazság végső diadalában és Arany remek verssorában: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dus élte kincsét!”

Szeged sem feledheti el végleg, hogy valamikor, Trianon után, járt itt Klebelsberg, aki szeretettel rakta egymásra a köveket, hogy legyen a városnak Dómtere, Nemzeti Pantheonja, Püspöksége, Egyeteme. Legyenek klinikái, laboratóriumai, iskolái, Hősök kapuja, s élelmezése könnyítésére halastavai – és azt aki hü maradt hozzá haláláig.”

Életutunk 113. p.