A Romanovok és az orosz invázió 1849-ben

(Régi és új könyvek a Romanov-dinasztiáról és az 1849-es orosz beavatkozásról)

Romanovok… Bár mi magyarok (s gyanítom sokan mások is Európában), ha meghalljuk a Romanov nevet, akkor a hatalmas cári dinasztia végóráira gondolunk először (1917 és 1918 és Jekatyerinburg), érdemes azonban tudatosítani, hogy amikor 1917-ben a Téli palotánál az egykori Oroszországnak vége lett, a cári dinasztiák sorának is. Konkrétan pedig egy háromszáz évesnél is hosszabb családtörténet végére is pont került: a Romanovokéra.

A Romanov uralkodói ház Oroszország mindössze második és egyben utolsó uralkodói dinasztiája. Bár a lexikonok szerint 1613-tól egészen 1917-ig voltak töretlenül hatalmon, de azért volt egy „majdnem filmszakadás”: az eredeti bojár-família magva főágon II. Péter orosz cárral megszakadt, így 1762-ben, III. Péter cárral az egyik oldalág jutott hatalomra: a Holstein–Gottorp-vonal, így ettől kezdve a cárok sorát az ún. Holstein–Gottorp–Romanov-ház adta.

Ahogy említettük, a Romanovok története utáni érdeklődés manapság inkább az 1917-18-as időszakra koncentrálódik. Amúgy érdemes tudni – a könyvtárba járó olvasónak föltétlenül –, hogy a Romanovokról az a Robert K. Massie írt remek könyvet – Romanovok. Az utolsó felvonás (I.P.C., Budapest, 2016) címmel, aki korábban Nagy Péterről vaskos és Pulitzer-díjas kötettel rukkolt elő (I.P.C., Budapest, 2014), s aztán Nagy Katalinról is remekművet írt (I.P.C., Budapest, 2013.).

Helen Rappaport pedig szinte regényírói érzékkel vázolta föl a Romanovok utolsó tragikus évét (A Romanovok utolsó napjai, Helikon, Budapest, 2019) vagy inkább napjait. Annak a bizonyos halálba vezető 23 lépcsőfoknak a történetét (ami a hírhedt jekatyerinburgi ház pincéjébe vezetett), amely út persze sokkal korábban kezdődött, nem azon az 1918-as hajnalon…

Ahogy Massie, úgy Rappaport sem állt meg egy könyvnél a témában, egy másik híres és magyarul is megjelent műve az utolsó tragikus sorsú Romanov-nagyhercegnők életét mesélte el. (A négy nővér, Európa, Budapest, 2019).

A Romanovok… Persze nekünk magyaroknak a Romanov-kapcsolat sokkal régebbi, s a 19.században elég élénk is. Ennek legsötétebb fejezete azonban az 1849-es. Térjünk hát át ezekre az időkre, a 19. század közepére.

„Священный союз” – azt hiszem így ritkán látjuk a Szent Szövetség nevét, pedig Szentpéterváron így írták . Ez az 1815-ben, közvetlenül Waterloo után I. Sándororosz cár, I. Ferencosztrák császár és magyar király és III. Frigyes Vilmos porosz király által Párizsban megkötött politikai és katonai szövetség, amely aztán még az 1848-as forradalmak idején is meghatározó befolyást gyakorolt Európa politikai helyzetére. A szerződésnek, mint ismeretes, nyíltan megfogalmazott célja a konzervatív, abszolutista monarchiák fenntartása volt. Ekkor még jól működőnek tűnhetett a részben rokonsági alapokon is elgondolt dinasztikus külpolitika, ami aztán az első világháború előtt látványosan csődöt mond majd. De most még nem…

Az ötödik uralkodó a Romanov-cárok sorában I. Miklós (teljes nevén Nyikolaj Pavlovics Romanov), aki 1855-ig uralkodott. S amiért ez nekünk most érdekes, az a dinasztikus külpolitikák szokásos „családias” vonása: a még szinte gyermekarcú uralkodó, Ferenc József kétségbeesetten látva a magyar szabadságharc eszkalálódó eseményeit, 1849 május közepén találkozik Varsóban a nálánál 34 évvel idősebb cárral. Egy, a témánkban emlékíró orosz híresség, Pjotr Vlagyimirovics Alabin 1888-ban közzétett emlékirata szerint ezen a találkozón Ferenc József „kifejezetten könyörgött legfelségesebb szövetségesének, hogy segítse meg őt”. A találkozónak inkább már a legendáriumához tartozik, de azért a lényeg nem teljes meghamisítása, egy igen érdekes és emlékezetes (s lehet kitalált) mozzanat: 1849. május 21-én Varsóban, amikor a két császár találkozott, véglegesítették azt a megállapodást, amelynek értelmében az orosz cár 200 ezer katonát ad az osztrák császárnak az immár Ausztriát veszélyeztető magyarok leverésére. S itt jön a legendás vagy legendákba való (!?) pillanat, hogy egyes források szerint a rendkívül hálás és megilletődött köszönetét az ifjú osztrák császár egy színpadias gesztussal is kifejezte: a varsói Lazienki-palota erkélyén letérdepelt a cár előtt, s ünnepélyesen kezet csókolt…

Ezen pillanattól aztán hamarosan kapunk egy új szereplőt, aki az 1849-es magyar színtéren is megjelenik. Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij teljes neve is elég ijesztően hangzik, de hát az orosz tábornagy nem is lett szép emlékezetű a magyar történelemben: aki ismeri és tudja a nevét és szerepét, az röviden csak Paszkevicsnek, néha Paszkievicsnek mondja és írja. (A korábbi szakirodalomban, mint Steier Lajos nevezetes Haynau és Paskievics c. 1925-ös kötetében még ettől is különbözően írták…)

S máris Világos és 1849 jut eszünkbe… A tábornagy pályafutása nem a tipikus főnemesi sorból jött és előre kipárnázott sorstörténettel megáldott vagy megvert katonai életút. 1782-ben született és 18 éves korára már hadnagy a szentpétervári hadapródiskola után, de még érdekesebb, hogy alig 10 év múlva már a cári sereg vezérőrnagya: karriervágya, munkabírása hatalmas, és személyes bátorsága is figyelemreméltó. Megjárja majd a borogyinói csatateret (1812), ott van Lipcsében is, a „népek csatájában” (1813), aztán 1814-ben Párizs bevételénél is. Később, amikor az ún. perzsa hadjáratban kitüntette magát, Jereván bevételéért (1827) megkapta a Jereván grófja címet. De aztán a lengyel történelembe is „bevonul” , mint Varsó cári helytartója …sőt, ott is hal meg 73 évesen 1856-ban…  de mi nem ezekről a helyekről ismerjük, hanem , az 1848–49-es magyar szabadságharc ellen fellépő, majdnem 200 ezer fős cári hadsereg főparancsnokaként.

S itt jön a képbe egy nevezetes új kötet, ami a témához köthető (hamarosan könyvtárunkban is felelhető lesz!). Rosonczy Ildikó, aki az 1848/49-es szabadságharc katonai és orosz vonatkozásainak, főleg az orosz hadsereg közbelépésének neves kutatója, nemrég Moszkvában, az Oroszországi Állami Hadtörténelmi Levéltárban tanulmányozta Paszkevics tábornagynak a magyar hadjárat idején I. Miklós cárhoz írt leveleit, olyanokat is, amiket mindeddig oroszul sem közöltek.

Rosonczy Ildikó: A biztos győzelem tudatában – Miklós cár és fővezére az 1849-es magyar hadjáratról orosz levéltári források alapján, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021.

Ebben a könyvben  tehát most először kap nyilvánosságot az uralkodó és magyarországi főparancsnokának 1849. nyári levelezésének teljes anyaga, kiegészítve Paszkevics jegyzeteivel, fogalmazványaival.

„Az iratokból kiderül, hogyan vélekedett az orosz főoszlopot közvetlenül irányító főparancsnok ellenfeléről, a Komáromból kivonuló és a magyar honvédcsapatok dél-alföldi gyülekezési pontja felé tartó Görgei tábornokról. Elsöprő túlereje ellenére milyen váratlan nehézségekkel szembesült, milyen terveket követett, hogyan változtatta meg őket? Milyen magyarázatot adott a cár többször és egyre türelmetlenebbül feltett kérdésére: „meg van-e már semmisítve Görgei?” Miért vetődött fel Paszkevics leváltásának gondolata? Lehetett-e az orosz féllel a háború befejezése érdekében, a fegyverletétel fejében bármiféle feltételről tárgyalni? A szerző a magyar szabadságharc több vitatott fordulatának hátterét vizsgálva röviden áttekinti Paszkevics tábornagy ragyogó, különböző időszakokban eltérően megítélt életpályáját is, amelynek csak rövid epizódja volt a számunkra sorsdöntő 1849-es nyár…”

(A fülszövegből idézve.)

Így a könyv érdekesen szembesíthető pl. azzal a képpel, amelyet az orosz tábornagy utólag rajzolt meg magyarországi főparancsnoki tevékenységéről, ill. amit a korábban e tárgyban forgatott legfontosabb szakmunka sugall:

Alekszandr Petrovics Scserbatov: Paszkevics Magyarországon, Európa, Budapest, 1984.- Fordította: Gerencsér Zsigmond, Katona Tamás.

Scserbatov herceg, e könyv szerzője, a cári vezérkar altábornagya azonban nem szigorúan vett életrajzot írt, hanem azokat az eseményeket ismertette, melyeknek egyik főszereplője Paszkevics volt, így ebben a kötetben a magyarországi cári intervenció rövid történetét tárgyalta. Persze nyugalmazott katonaként nem jutott hozzá osztrák és magyar iratanyaghoz, így az orosz, főként a Paszkevics család levéltárából származó források alapján dolgozott, s e levéltári anyagot bőven idézi is: a kötethez 112 darabból álló okmánytárat is csatolt. Ennek nagy része Miklós cárnak Paszkevicshez írott levelei. Így aztán ez a kép egyoldalú, sokszor inkább a hűséges beosztott nosztalgikus visszaemlékezése a nagyszerűnek tartott parancsnokra.

Az újdonságként említett Rosonczy Ildikó-kötet valójában folytatás is, hiszen a szerző már 2016-ban publikált egy nagyszerű levéltári kutatásokon alapuló hasonló témájú könyvet:

Orosz fegyverekkel Ferenc Józsefért, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2021 – 2016.

Ez a kötet is megváltoztatta az eddig nagyon durván faragott orosz inváziós kép vonásait, s sokat finomodott egy jó pár részlet:
„A szabadságharc történetének legkevésbé feldolgozott fejezete az orosz intervencióé. A magyarázat egyszerű: a szovjet levéltárak anyaga hozzáférhetetlen volt. Mára a helyzet megváltozott. Mit lehet tudni a beavatkozást közvetlenül megelőző orosz-osztrák tárgyalásokról, az orosz katonai előkészületekről? Lengyel szemtanúk hogyan emlékeztek a Galícián át Magyarország felé masírozó orosz csapatokra? Milyen okokkal magyarázható annak az orosz hadosztálynak az elindítása, amely Bécs sürgetésére gyorssegélyként még a tömeges beavatkozás előtt példás orosz-osztrák-porosz összefogással Krakkóból vasúton érkezett a morvaországi Ungarisch Hradischba, s amely így európai vasúttörténetet írt? Mi volt morvaországi kényszerpihenőjének hátterében, hogyan vonult gyalogmenetben tovább Pozsony felé? Miként vélekedtek az oroszok a hadműveleteik szempontjából fordulópontnak tekinthető július 1517-i váci csatáról, a július 20-i turai lovassági és a tragikus emlékű július 31-i segesvári ütközetről? Megváltoztatja-e a tudomány hadifogoly-kérdésben kialakult álláspontját az az iratcsomó, amely egy Oroszországba elhurcolt honvédtiszt sorsának dokumentumait őrzi, s amelyre a kötet szerzőjének sikerült rábukkannia?”

(kiadói kötetbeharangozó)

Ezek az új, 1849-re vonatkozó kutatások és a fellelt dokumentumok tehát nem csupán gazdagítják az eddig megismert képet, van ahol alapvetően át is rajzolják azt. Mindenesetre a régebbi kötettel együtt forgatva is sajátos ábrázolását adják annak, ami történt, s arról is, ahogy a szereplők maguk értelmezték azt, akkor s utólag, némiképpen át is konstruálva. Bár a történések konkrét hadieseményekre vonatkoznak, a figyelmes olvasó könnyen megtalálja azokat a szálakat is a történetben (világnézet, történelemszemlélet és mentalitás pl.) , amelyek egészen a felidézett tragikus Romanov-végkifejletig elvezetnek…

Romanovok… Sokan úgy vélik, szinte leutánozták a másik nagy uralkodócsaládot, a Bourbonokat. Igen, sokban hasonlítanak, és amennyire maga Oroszország is egészen speciális, annyiban mégis teljesen mások… A hasonlóság azonban abban föltétlen tetten érhető, hogy szívesen váltak vagy váltak volna egy időszakban a történelem mentének „befagyasztóivá”, a konzervatív népboldogító hitük örökössé tevőivé. S aztán így óhatatlanul „Európa csendőreivé” torzultak, valójában szembe fordulva immár minden progresszióval, hogy családként is sajnos, magukat túlélő értetlen áldozatokká váljanak.