SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Nagy Gerzson előző regényeihez hasonlóan új kötetében is egy fontos életeseményt, -állomást dolgoz fel. A Meddig él egy anya a betegségről, a közelítő halálról, a hozzátartozó kíséréséről, ápolásáról mond el személyes dolgokat. Egyebek közt azt is, meddig tart a kötelesség, hol vannak a kiutak, esetleg kibúvók. Vannak-e egyáltalán?
A mágia ábrázolása is csodálatos és kifinomult, de legalább ekkora erénye a könyvnek a stílus, a női érzékenység és bölcsesség, mely nem nagy életigazságok kinyilatkoztatásában, hanem a mély, szeretettel és megértéssel teli, de minden nyálasságot mellőző jellemábrázolásokban teljesedik ki.
Izgalmas forma, felejthetetlen történet: Török Ábel második prózakötete elcsendesíti az olvasóját, és megnyugtatja, hogy létezik még tiszta szerelem és a megbocsáthatatlan bűnöknek következményei vannak.
Casati regénye új életre kelti az ókori mítoszt és új oldaláról mutatja be a paráznának és gyilkosnak kikiáltott királynőt.
Az ígéret egy olyan fájdalmasan ismerős diszfunkcionális család története is, ahol a közös hallgatás végül belülről emészt el mindenkit, mindenkit a maga módján és idejében.
A könyv lehet lehoz az életről, miután befejezed, de ha már Stephen King is ajánlja, rossz nem lehet.
Az elbeszélő nézőpont kiválasztása különleges, nagyon ősi és zsigeri atmoszférát teremt, míg a több szempontból újra és újramesélt események rávilágítanak, mennyire különbözőek vagyunk és mégis mennyire egyformák.
Megmenteni bárkit – mondja a cím, s ezt azzal egészíthetnénk ki, hogy csak a saját történetében lehet. De mindhárom történet értékelhető egyfajta antifejlődésregényként is, amennyiben a polgári társadalomból való kiszakadás-kiíródás az eredmény, nem az integráció.
A Kanada magában hordozza Ford jellegzetesen tárgyilagos, lakonikus stílusát, miközben áthatja valamiféle régivágású, sokféle részleten elmélázó, nagyregényes mesélőkedv, és egyfajta soha el nem múló, tompa és feszítő hatás.
Jonathan Franzen regényét viszont kifejezetten azoknak ajánlom, akik egyébként nem is szeretik a családregényeket, mert unalmasnak, esetleg cselekményszegénynek tartják őket. Az amerikai író úgy mesél, hogy egy percre sem veszíti el a legfőbb fonalat, ám közben mellékszálakon, melléksztorikban mutatja meg a szereplőket a maguk mélységében. Mi pedig észre sem vesszük, hogy elkanyarodott, annyira szervesülnek a nagy egészbe a kisebb-apróbb történetek.