SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Swaan szerint a férfiuralom átalakulása olyan társadalmi és pszichológiai feszültségekhez vezet, amelyek az egyszerre kollektív és személyes sérelemként megélt megrendült önérzetre vezethetők vissza. Úgy látja, hogy az új szélsőjobboldal, a keresztény fundamentalizmus és a folyamatos dzsihádista küzdelem térnyerése globális reakció a nők emancipációjára.
A barátok jobban befolyásolják életminőségünket, mint gondolnánk. Robin Dunbar világhírű brit antropológus és evolúciós pszichológus könyve a minket körülvevő rokoni és baráti kapcsolati háló rétegeiről, a szűkebb-tágabb baráti körök méretének elménk által szabott határairól folytatott több évtizedes kutatást foglalja össze.
Milan Kundera is ezzel a problémakörrel foglalkozik, miközben filozófiai, történelmi és politikai színezetben tálalja a `68-as prágai tavaszt, s az események sodrásában vergődő szereplők életét. Egy orvos, egy pincérnő, egy festőnő, és még néhányan mások, mind ebben a zűrzavarban álmodják az életüket, bizonytalanul keresik a boldogságot és önmagukat, ám hiába, hiszen csupán küszködnek kapcsolataikban és munkájukban, nem lelve helyüket a világban.
Aubert minden egyes mondatával egy generáció, sőt, még inkább egy konkrét életszakasz problémáját jeleníti meg: a modernkori fiatal nőét, aki nem tudja eldönteni, mit szeretne. Szeretne „szabad” lenni, és kötöttségek nélküli kalandokban részt venni, szeretne sikeres lenni a szakmájában és messzire jutni a ranglétrán – de miért rándul szinte feloldhatatlan görcsbe a gyomra, mikor legjobb barátnője bejelenti, hogy terhes? És miért viselkedik kifejezetten ellenségesen, mikor egy friss házaspár meghívja magukhoz, hogy tekintse meg új otthonukat? Aubert szereplői a két véglet között vergődnek, ide is, oda is húz a szívük.
Ha a lakás metaforával szeretnék élni – mely a Fehér farkas című kötetben kimondottan erőteljes –, azt is mondhatnám: Tóth Krisztina minden novellájával egy-egy ajtót tár fel. Ezeken az apró réseken bekukucskálva tizenhat történetszelet sejlik fel előttünk, csontig hatoló, húsba metsző elevenséggel. A valóság éles, mélyreható darabkái ezek, melyek a jelenből kiragadott, kimerevített és összefűzött képkockák láncolatán keresztül pont úgy vezetnek le a lélek mélységeibe, ahogyan a nyitónovella főszereplője ereszkedik alá a liftakna magányába.
És kezdetét veszi a filozófus és a pszichiáter intellektuális párharca egy csoportterápia keretein belül – amit leginkább úgy lehetne leírni, hogy ilyen lenne, ha a filozófiáért rajongó, szépíróként is sikeres, amúgy gyakorló pszichiáter Irvin D. Yalom beültetné saját terápiás csoportjába Arthur Schopenhauert. Végülis hajszál híján ez történik: Julius beülteti utolsó terápiás csoportjába a Schopenhauer modern kori reinkarnációjának szerepében tetszelgő Philipet. Nem titkolt szándéka, hogy a csoport dinamikája rést üssön Philip embergyűlölő páncélján – ezzel együtt elültesse benne a terapeutaként nélkülözhetetlen empátia magját. Arra persze egyikük sem számít, mit hoz felszínre kettejükből és a csoport többi tagjából mind Philip megjelenése, mind Julius betegségével kapcsolatos bejelentése.
Tisza Kata hosszú kihagyás után ezzel a kötettel tért vissza az irodalmi véráramba, új irányt adva írói munkásságának. Ő maga pszichoprózaként definiálta az írásait, amik a lélekről és a társadalomról szólnak. Rövid szövegek, de nagyon erőteljesek.