SZTE Klebelsberg Könyvtár és Levéltár
Tehát elmondható, hogy a nyelv ezúttal is központi szerepet kap a kötetben, ám míg az előzőben az egyik, vagy talán az utolsó ember vesztette el a nyelvromlás, nyelvvesztés révén a kapcsolatát a világgal, addig az új műben egy festő rendkívül egyéni látásmódja révén hoz létre egy olyan művészi világot, amellyel sokszor nem igazán tudnak mit kezdeni a kortársak.
Intimitás és fájdalom násza bontakozik ki Mieko Kawakami második regényében, amely nemcsak összetett karakterrajzai révén pályázhat figyelemre, legfőbb erénye plasztikus fogalmazásmódjában rejtezik.
Szóval a Nixon nem tud lépcsőzni nagyjából ilyen, olyan emberekről szól, akik lehetnének azok, akik szembejönnek a Kálvin téri aluljáróban, az Astorián, vagy akik kinéznek egy ablakon a belváros bármelyik bérházában. És róluk nagyon jól szól: a szerző novellánként váltogat a szereplők és a stílusok között is, amelyek a maguk módján mind nagyon szépen és érzékletesen mutatnak be egy élethelyzetet, egy világlátást, vagy egyszerűen éppen azt, ahogy valaki érzi vagy érezhetné a valóságot a 2020-as években Budapesten.
Az 1984-es születésű olasz a ’90-es években született, és az internet, valamint az ehhez szervesen kapcsolódó globalizáció fellendülésének sodró erejű szakaszában felnőtté váló generáció mára már igen tipikus tagjaira koncentrál, mégpedig a „digitális nomádokra”, akik szüleiket, barátaikat, szülőföldjüket hátrahagyva mindössze egyetlen laptop segítségével kívánnak boldogulni a világ nagyvárosaiban.
Kilenc szereplő, két nap, egy csillag, egy eltűnt metálzenekar, diszfunkcionális családok, halál – ez egy nagyon rövid ajánló a norvég Karl Ove Knausgård új regényéről, a Magvetőnél megjelent Hajnalcsillagról.
Zevin egy érzékeny, sodró lendületű, nagyon geek és nagyon romantikus könyvet írt a videójátékok szerelmeseiről, amelyben boldogan merülhetünk el a Super Mario-nosztalgiában és jobban megérthetjük a videójátékok tervezésének kreatív folyamatát, valamint azt, miért kell végtelen empátia ahhoz, hogy világot építsünk a játékosaink számára.
A Majdnem negyven szövege pedig magával ragadó, néha kicsit túl direkt, néha vicces, néha kétségbeejtő, pont, mint egy majdnem 40 éves egyedülálló anya élete.
Nem tesznek úgy Darvasi László novellái, mintha tudnának bármit is a haldoklók gondolatairól. Ehelyett figyelik őket, hozzátartozóikat, szűkebb-tágabb környezetüket, a nem haldoklókat, másképp szenvedőket egyaránt, felfogják és közvetítik mindannyiu(n)k rezdüléseit, drámáit.
Milan Kundera is ezzel a problémakörrel foglalkozik, miközben filozófiai, történelmi és politikai színezetben tálalja a `68-as prágai tavaszt, s az események sodrásában vergődő szereplők életét. Egy orvos, egy pincérnő, egy festőnő, és még néhányan mások, mind ebben a zűrzavarban álmodják az életüket, bizonytalanul keresik a boldogságot és önmagukat, ám hiába, hiszen csupán küszködnek kapcsolataikban és munkájukban, nem lelve helyüket a világban.
Transzgenerációs traumák, anya-gyermek kapcsolat, párkapcsolati nehézségek mind-mind helyet kapnak Rubin Eszter gyönyörű prózájában, ami nem lesz egyszerű menet, még annak sem, aki tudja, mire számítson. Aki viszont mindezek ellenére is veszi a bátorságot, és végigolvassa azt az érzelmi hullámvasutat, amin Pető Hanga keresztülmegy, annak egy felejthetetlen, kívül-belül értékes könyv lesz a jutalma, ami katartikus élményt tud nyújtani és szépirodalmi szempontból is komoly értéket képvisel.