SZTE Klebelsberg Könyvtár
Bár a Város a szakadék szélén a felszínen egy nevelődési regény, valamint egy szerelmi háromszög története, de igazából azt kívánja bemutatni, hogy a még vitathatatlanul szovjetnek született Ogarjov és a nála jóval fiatalabb, az európai kultúrára és az európai életre is kitekintő Malja, hogyan viszonyulnak egymáshoz, kisülhet-e bármi jó kettejük kapcsolatából.
Az Élni tovább ugyanakkor nem hazudik a címével: megterhelő olvasni, de mégsem a borzalmak hangsúlyosak a könyvben, hanem a szépen felépített katarzisok. Sőt, megkockáztatható, hogy Abgarjan írja a legszebb zárómondatokat, amik sorra szíven döfik az olvasót. Mindezt úgy, hogy az író megismétli az Égből hullott három alma bravúrját, és a novelláskötet úgy életigenlő, hogy közben nem tiszteletlen a veszteségekkel szemben, nem csúszik át olcsó giccsbe, nem használja ki a tragédiát.
A könyv műfaját a szerző „horrorelemekkel átszőtt misztikus thrillerként” határozta meg. A történet magával ragadó, és valóban horrorisztikus, azonban több puszta rémtörténetnél. A hagyományok megismerése, a felidézett mesék és a megelevenedő misztikus alakok a hitetlenség, az ismeretlennel való szembenézés és az attól való félelem kérdéskörét tárják az olvasó elé, Nail karaktere pedig hitelesen mutatja be a Z- és alfa-generációra jellemző kiégettséget is.
Alekszandr Szergejevics Puskin neve hallatán a magyar emberek többségének az Anyegin jut az eszébe, jó esetben a verses regényhez társuló állandó szófordulattal, „az orosz élet enciklopédiájával” együtt. Az Európa Kiadó jóvoltából nemrég megjelent új Puskin-verseskötet, a Szabadság árva magvetője összeállítójának és fordítójának, Soproni Andrásnak hála azonban most mindez pozitív irányba változhat: a magyar olvasók orosz klasszikusról alkotott benyomása tovább bővülhet.
A 21. Század Kiadó Gy. Horváth László vadonatúj, korszerű fordításában adja közre Tolsztoj nagyszabású regényét. A könyvet M. Nagy Miklós szerkesztette.
Az elbeszélő pedig olykor kilép a Bach által átlátható térből és történésekből, hogy mi láthassuk, hogyan válik a 18. században még jó munkaerőnek és adófizetőnek tartott szorgalmas német közösség a Szovjetunióban ellenséggé, hogy a rettegő, ezért túlbuzgó alattvalók hogyan tudják túlszárnyalni a megvalósítás során a vezér legmerészebb elképzeléseit is. A haldokló Lenint és a biliárdozó vagy kóbor kutyákat etető Sztálint bemutató részletek kicsit tendenciózusak, de nem hiányoznak azokból sem a szimbolikus elemek. Azt hiszem, a legjobban az az epizód sikerült, amikor a nagy vezér hatalmas birodalmában utazgatva véletlenül leszáll a vonatról, és leereszkedik népéhez, de mindent annyira kicsinek lát, hogy pánikba esik, és elmenekül.
Ljudmila Ulickaja az idén úgy döntött, leporolja 42 évvel ezelőtt írt forgatókönyvét, és megmutatja, milyen reakciókat vált ki az emberekből egy járvány. A valós eseményeken alapuló Csak egy pestis az egyik leghátborzongatóbb történet, amit 2020-ban olvashatunk, mégis reményt ígér.
A Nők férfi nélkül nem túl terjedelmes regény a maga 240 oldalával, de annál súlyosabb: nagyon is nehéz témákat ölel fel. Panaszkodás, vádak, ítéletek nélkül mesél el egy történetet az 1950-es évek Leningrádjából, egy olyan fiatal nőről, akinek rövid és nehézségekkel teli életében az örömet a kislánya jelentette, és akinek minden vágya és igyekezete arról szólt egészen az utolsó légvételéig, hogy a gyermeke jövőjét a legjobb tudása és lehetősége szerint egyengesse. Érződik a műből az adott történet női szereplőinek szívóssága, ereje, néha elgyengülése és botladozása, ám ezekből újult erővel való kilábalása, a végsőkig való kitartás, és mindenekelőtt a hit és a szeretet, valamint ezek erejében való remény és bizakodás.
És persze van még valami, ami 1999-ben nem volt több jellegzetesen pelevini agymenésnél, mára azonban minden további nélkül elérhető a hozzá szükséges technológia. Azokban a fejezetekkel, amelyekben Babilen szembesül azzal, hogy mindaz, amit a tévében lát – ide értve a világot irányító személyiségeket és az átlagemberek életét befolyásoló globális konfliktusokat is – nem több virtuális illúziónál, Pelevin hátborzongató módon jósolta meg azt a világot- a Mát – amikor minden eddiginél jobban elmosódik a határ a valóság és a bullshit között.
Zamjatyin regénye egyike a disztópikus regényeknek, amelyekben egy új társadalmi rend uralkodik és minden rendezettnek tűnik. Ha szeretnél szubjektív nézőpontból íródott, graduálisan feltöredező szövegegységet olvasni, a Mi-t nagyon tudom ajánlani. Nem hosszú, az én kiadásom, csak körülbelül 220 oldal, úgyhogy sikerélményhez is könnyen juthatsz, hogy újabb könyvet olvastál el 😉