Szabados Attila: Vérsűrűség
Szabados Attila első kötetének lírai alanya alászáll a családi múltba, hogy megmutassa, több út vezet a másik elvesztésének artikuláláshoz.
Szabados Attila első kötetének lírai alanya alászáll a családi múltba, hogy megmutassa, több út vezet a másik elvesztésének artikuláláshoz.
Az erőszak, a halál vagy éppen a magány témáiról érzelgősség nélkül, sallangmentesen írni nem kockázatmentes kihívás, Kiss Tibor Noénak azonban sikerül. Legújabb regényében páratlan tudatossággal jár körül súlyos kérdéseket, miközben elemi erővel hat az olvasóra. Egy Baranya megyei faluban vagyunk, ahol a harmincas narrátor saját múltjának képei közt bolyong, míg férje a messzi Szibériában kutat. Hogyan lehet feldolgozni az elfelejthetetlent? És van-e esély a megbocsátásra?
Amikor az ember könyvet olvas, gyakran ráismer a vele is megtörtént élethelyzetekre, gúnyosan vagy haraggal telve szemléli a gazdag cégvezetők mocskos játszmáit, fejére csap a naiv hétköznapi figurák hiszékenységét látva, vagy megkönnyez egy tragikus elbeszélést, mindezt úgy, hogy a valóságban nap mint nap találkozik hasonló történetekkel, és mindegyik mellett közömbösen elhalad. Rényi Ádámot olvasva valami egészen más történik, az ő történeteit lapozgatva eltűnik a közöny.
A Mészöly-díjas Szeifert Natália negyedik könyve egyedülálló abban, hogy egy nagyon jól eltalált narratívával, fordulatos cselekményvezetéssel, kitűnő ember- és valóságismerettel regénybe transzponálja ezeket az izgalmas kérdéseket, a kortárs irodalmat kiemelkedő, karakteres darabbal gyarapítva.
Török Lajos tanulmánykötetét bátran ajánlom a Jókai műveinek fogadtatástörténete iránt érdeklődők számára. Izgalmas problémafelvetéseivel, a logikailag jól követhető szemléltetéseivel a Jókairól szóló szakirodalom értékes darabjai közé emeli a kötetet.
Izgalmas forma, felejthetetlen történet: Török Ábel második prózakötete elcsendesíti az olvasóját, és megnyugtatja, hogy létezik még tiszta szerelem és a megbocsáthatatlan bűnöknek következményei vannak.
Filozófiai mélységű gondolatfolyam? Számvetés? Látlelet? Talán egyszerre mindet magában hordozza Áfra János új kötete. Abban biztos vagyok, hogy nem könnyű olvasmány, de abban is, hogy aki kezébe veszi a könyvet, egy olyan kortárs lírai esszenciát kap, amely jelenünk mindnyájunkat foglalkoztató dilemmáit igyekszik feltárni a költészet eszközeivel.
Kappanföldén a hétköznapi élet eseményeinek mindegyikében ott bujkál valami misztikus titok, mely láthatatlan ködként lebeg a címekkel elválasztott, látszólag különálló történetekben. De ezek a históriák erőteljes vagy finom kötésekkel, tapintható és láthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, ahogy a szereplők életének múltbeli vagy jelen idejű egy-egy mozzanata is erre utal.
Krasznahorkai a tőle megszokott nyelven, végtelennek tűnő, ugyanakkor átlátható hosszúmondataival közelít a témához, és elsősorban az irónia látásmódjával ábrázolja az időskori elesettséget és naivitást, amit szinte tökéletes egészségi és szellemi állapota ellenére is képvisel a főhős.
A Tizenhét hattyúk nem puszta zsonglőrmutatvány, öncéljába hulló játék vagy nyelvi brillír, hanem – és ezt termékeny nézőpontként ajánlom a tisztelt újraolvasónak – értelmezhető Esterházy Péter barokkba rejtőző, rétegelt önportréjaként is, melynek élvezeti értéke máig magas.