Cimke: magyar irodalom

Kiss Tibor Noé: Olvadás

Az erőszak, a halál vagy éppen a magány témáiról érzelgősség nélkül, sallangmentesen írni nem kockázatmentes kihívás, Kiss Tibor Noénak azonban sikerül. Legújabb regényében páratlan tudatossággal jár körül súlyos kérdéseket, miközben elemi erővel hat az olvasóra. Egy Baranya megyei faluban vagyunk, ahol a harmincas narrátor saját múltjának képei közt bolyong, míg férje a messzi Szibériában kutat. Hogyan lehet feldolgozni az elfelejthetetlent? És van-e esély a megbocsátásra?

Rényi Ádám: Erika néni és további felnőttmesék

Amikor az ember könyvet olvas, gyakran ráismer a vele is megtörtént élethelyzetekre, gúnyosan vagy haraggal telve szemléli a gazdag cégvezetők mocskos játszmáit, fejére csap a naiv hétköznapi figurák hiszékenységét látva, vagy megkönnyez egy tragikus elbeszélést, mindezt úgy, hogy a valóságban nap mint nap találkozik hasonló történetekkel, és mindegyik mellett közömbösen elhalad. Rényi Ádámot olvasva valami egészen más történik, az ő történeteit lapozgatva eltűnik a közöny.

Áfra János: Omlás

Filozófiai mélységű gondolatfolyam? Számvetés? Látlelet? Talán egyszerre mindet magában hordozza Áfra János új kötete. Abban biztos vagyok, hogy nem könnyű olvasmány, de abban is, hogy aki kezébe veszi a könyvet, egy olyan kortárs lírai esszenciát kap, amely jelenünk mindnyájunkat foglalkoztató dilemmáit igyekszik feltárni a költészet eszközeivel.

Vass Norbert: Kappanfölde

Kappanföldén a hétköznapi élet eseményeinek mindegyikében ott bujkál valami misztikus titok, mely láthatatlan ködként lebeg a címekkel elválasztott, látszólag különálló történetekben. De ezek a históriák erőteljes vagy finom kötésekkel, tapintható és láthatatlan szálakkal kapcsolódnak egymáshoz, ahogy a szereplők életének múltbeli vagy jelen idejű egy-egy mozzanata is erre utal.

Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk

A Tizenhét hattyúk nem puszta zsonglőrmutatvány, öncéljába hulló játék vagy nyelvi brillír, hanem – és ezt termékeny nézőpontként ajánlom a tisztelt újraolvasónak – értelmezhető Esterházy Péter barokkba rejtőző, rétegelt önportréjaként is, melynek élvezeti értéke máig magas.

Bakos Gyöngyi: Nixon nem tud lépcsőzni

Szóval a Nixon nem tud lépcsőzni nagyjából ilyen, olyan emberekről szól, akik lehetnének azok, akik szembejönnek a Kálvin téri aluljáróban, az Astorián, vagy akik kinéznek egy ablakon a belváros bármelyik bérházában. És róluk nagyon jól szól: a szerző novellánként váltogat a szereplők és a stílusok között is, amelyek a maguk módján mind nagyon szépen és érzékletesen mutatnak be egy élethelyzetet, egy világlátást, vagy egyszerűen éppen azt, ahogy valaki érzi vagy érezhetné a valóságot a 2020-as években Budapesten.